Ayhan Gökhan első verseskönyvében kívül-belül sötét tónusok uralkodnak, amelyet – ahogy a borítón látható Nádas-fotón is látszik – azért át-átjár a napfény: benne az elmúlásra, a hiányra hol a hit, hol a szeretet kínál alternatívát. A remény ugyanakkor csalóka előszobája a valóságnak: elfedi azt, amire tulajdonképp emlékeztet, nevezetesen a képen távolodóban lévő alakokhoz hasonlóan valamennyien a fény felé tartunk.
„A nyelv metafora” (Óbuda) – állítja a kötet egy helyen, s valóban, a Fotelapa legfontosabb költői törekvése, egyszersmind produktuma, hogy nyelvet keres (és talál), szavakkal veszi körül azt, ami noha a halandó legsajátabb attribútuma, mégis rendre kibújik a kifejezés hatalma alól, méghozzá a megértés azon kivételes pillanataiban is, amelyet a mottóul választott Kosztolányi regényrészlet is példáz („– Nem olyan, ahogy képzeltem – mondta. – Más. Egészen más.”). Az ismeretlen előtt önmagát megadni kénytelen bölcs ugyan nem visz közelebb a megsemmisülés titkának megértéséhez, annak tudását azonban akaratlanul is tanítványaira hagyja, hogy nemcsak a halál mint fenomén elbeszélhetetlen, hanem az elmúlásról alkotott prekoncepcióinkra sincsenek adekvát kifejezőink.
A mottó felől nézve nem meglepő, hogy Ayhan Gökhan kötete a költői nyelv modernségbeli felfogásához áll közel, amennyiben rendszerint nem él az én lebontó, enigmatizáló, elrejtő technikáival, ugyanakkor a szó referenciális megbízhatatlanságát se hangsúlyozza túl; ellenkezőleg, a Fotelapa – számos, mai verseskötettől eltérően – nagyon is körvonalazható jelentést hordoz, visz végig versről versre. A – szintén Kosztolányi korának líraeszményét idéző – vallomásos, énfeltáró költői attitűd (miként az ezt stabilizáló kötetindító családi fotó) egyértelművé teszi, hogy ezúttal a líra klasszikus funkciói aktivizálódnak: a gyászmunka pragmatikai helyzetével egyébként is korreláló – az esetek túlnyomó többségében – E/1-es beszédhelyzet folytán az olvasónak nemcsak az érzelmi reflexiók meglehetősen terhelt nyelvi kódrendszerével, hanem az önkifejezés szemantikai zártságának fokozott veszélyével is számolnia kell.
Ayhan Gökhan elsőkötetesként mindeközben magától értetődő természetességgel hagyja maga mögött az említett dilemmákat. Érzelmi kinyilatkoztatás helyett rögtön nyelvteremtésbe kezd. Szavai a családját elhagyó apa és (nem mellékesen) a korán elhunyt anya alakját járják körül, a lét-nemlét megértésére irányuló kísérletek mindenekelőtt az ő hiányukra adható válaszok révén jutnak vissza az énig. „Szórták rá a földet, én sírtam. / Szaga van, lebomlik, ezeket nehéz / megérteni. Mennyire nem jó ez tőlem.” (2009. április 3.) A hiány elsajátításához azonban szavakra, nevekre van szükség, olyanokra, amelyek túlmutatnak a minket meghatározó személyek elvesztése feletti biológiai reakció puszta lefordításán, minthogy képesek felmutatni bennük az általánossal szemben az egyedit. Ilyen például az emlékek, a megöröklött lakásban hagyott tárgyak stb. darabjaiból felépített, Borbély Szilárd meghatározása szerint az „Apa nevévé vált” „fotelapa”, amely Ayhan Gökhan lexikonában nem más, mint egyfajta nyom, a hiány (egyik) jelölője, s mint ilyen, éppoly illékony, akár a füst: „Úgy gondolsz a saját apádra, / mintha csak az ablakhoz mennél / dohányozni, és kifújnád rajta / a füstöt, a betanult szavakat.” (Fotelapa)
Ezen a ponton a „névteremtés”, névátvitel (poétikai terminológiával: katakrézis) elvben végtelen tárháza kellene, hogy feltáruljon, ehelyett feltűnően kevés asszociációt kapcsol a kitüntetett személyek alakjához a kötet, ami mindenképp némi hiányérzetre adhat okot, már csak azért is, mert a Fotelapa igencsak emlékezetes darabjai a fellelhető darabok; mintha leginkább bennük lelne igazán otthonra a szintaktikai következetesség és finom logikai kizökkentések, elhallgatások egyensúlyából építkező nyelv.
Az említett címadó költeményben az emlék füstszerű, légies illékonysága a szavak természetével látszik analóg módon működni, miközben a (már kidobott) fotel-apa szinechdohikus kapcsolatát fejezi ki (erről Lapis József figyelmes olvasattal szolgál megjelenés alatt álló Műút-beli recenziójában), míg például a szintén halott „másik-apa” (vélhetően nagybácsi) találó megnevezése („Hűtőbátya, most nevet kapsz”) izgalmasan referál az elmaradt beszélgetéseket számon kérő énnel való elhidegülő viszony természetéről. „egy hamutartó-súlyos / ölelés sem volt köztünk, beszélgetések / fojtódtak vízbe, elvitték őket, / a hallgatás helyébe / másik hallgatás került, / a beszélgetésekről többé nem / beszéltünk, kihűltél, hűtőbátya.” (Hűtőbátya)
A kötet felépítéséhez pszichológiai-biográfiai magyarázattal közelítve: míg a Lakás-ciklus az „örökség” megértését, az emlékek (terápiaszerű) feldolgozását célozza meg, a Fehér ruhában mintha a gyász múlásáról, a veszteség integrálódásának stációjáról adna számot. Kétségtelen, hogy az apa-/anyatematika kissé háttérbe szorul a Fotelapa második felében, helyére pedig a hit, a szerelem megélése, az élet újfajta feltételrendszerének otthonossá válása, annak érzékletes ábrázolása kerül. Túlzás nélkül állítható, hogy az Ami kell vagy a Feleség olyan csendes, hivalkodástól mentes, mégis erőteljes esztétikai történése a mai magyar lírának, amelyre kevés példa akad: soraik folyton visszahívnak magukhoz. „határ vagy, megoldás, kitöltetlen csendet / betöltő, betöltetlen varázsigéket // teljesítő, nő vagy, asszony vagy, menyasszony, feleség, ige és sors, jelentés és mondat, / alany, állítmány, szerelem és nyelvtan.” (Feleség)
Az ehhez hasonló, jó arányérzékű, kiegyensúlyozott szövegek még akkor is élményszerűvé teszik a kötetet, ha akadnak kevésbé megoldott versek is (Boldogság, Addig a pontig el), melyeket így az olvasó hajlamos elnézően az elszórt kísérletezgetés amúgy (részben egyetértve Lapis Józseffel) valóban kissé elmulasztott gesztusának számlájára írni. A kockázat persze e nélkül is adva van: őszinte, szerethető, ám a legkevésbé sem súlytalan kötet, amelynek viszonylag homogén versvilága, annak világos szintaktikai/szemantikai építménye számos társához képest talán kisebb szellemi erőfeszítéssel belakható, ami után meglehet, lesznek, akik többet, mást vártak a Fotelapától. Ám bizonyos, hogy még ők sem távoznak üres kézzel. Ezúttal nem annyira a keresés-megtalálás élménye, az ismeretlen izgalma vár az olvasóra, hanem (néhol még a korábbiaknál tisztább, pontosabb) újrafelismerésé. „[é]s beismerem, / valahol nem is olyan nagy baj ez.” (Utoljára)
Ayhan Gökhan: Fotelapa, JAK + PRAE.HU, Bp., 2010.
