„A szemgolyóban idegi víz. / Májfoltok a parton”: Nemes Z. Márió második, Bauxit című verseskötete belső és külső tereink deformált vidékeire kalauzol minket – ezt még Puskin sem ússza meg szárazon.
A Bauxitban hasonló (vers)világ tárul fel előttünk, mint a költő 2006-os Alkalmi magyarázatok a húsról című könyvének olvasása közben: ahogy az első kötetben, úgy a másodikban is a konvencionális olvasásmódokat megkérdőjelező és lebontó versnyelv és -építkezés, valamint a test dekonstruálása és szubverzív újrarendezése szolgál alappillérként. Habár ezek a meghatározó és jellegadó vonások azonosnak mondhatók a két kötetben, számos olyan elem van az új szövegekben, melyek tovább árnyalják, illetve új fénytörésben villantják fel az első kötetben körvonalazott, meglehetősen radikális képet.
Már-már klisészámba megy rámutatni arra, hogy Nemes Z. Márió költészetének legfontosabb jellemvonása a hagyományos logikai kapcsokat felfüggesztő írásmód – ugyanakkor olvasás közben mégiscsak ez az elsődleges tapasztalat, amelynek mentén megpróbálhatunk közelíteni az egyes szövegekhez. A verseket töredékes, váratlan mellérendelések, egymást kioltó asszociációk („De a bordalány hideg, / és néha nem is lány, csak hideg / zaj, ahogy az elhalt bőr szakad” [Bordalány]) és önmagukat aláásó képek („De ez is csak kifogás, / kéz kezet mos, / bár nekem nincsen, / másét meg nem szeretem” [Regina és a baglyok]) szervezik. Ez a felforgató képalkotás és nyelvhasználat nyelvi kliséinket és frázisainkat is újraértelmezi, figurális jelentésüket visszafordítja a szó szerinti értelmezés felé: „Lyukat beszél hasába / a bérháztulajdonos felesége is, ezért / nem mer már / hajolgatni sem” (Öreg), illetve „Nem szól, mert tudja, / hogy a népe önmagáért beszél” (Regina népe).
A töredékesség, a dekonstruálás és az újraértelmezés szcenikus és tematikus szinten is központi szerepet játszik a Bauxit sajátos univerzumában. Az első kötetben is meghatározóak ezek a motívumok, azonban már elmozdulást jelent a darabjaira bontott test további destrukciója és az egyes elemekre való fokozottabb összpontosítás. Mindez bekerül egy tágabb térbeli kontextusba, ami maga is deformált – ez a tér és a benne foglalt testek folyamatosan reflektálnak egymásra.
A kötet első, Ami nincs emberben című ciklusában találjuk azokat a verseket, melyek a darabjaira bontott test egyes elemeire fókuszálnak. A különböző szerveket, testrészeket nem csupán groteszk egymás mellé helyezésükben és torzulásaikban ábrázolják a szövegek, hanem azt mutatják be, hogyan lesznek a test adott darabjai az elidegenedés, a szorongás eredendő foglalataivá. Így lesz a mell csupán daganat, a fülön keresztül az emberek „idegi zajai” és „rágóhangjai” (Fül) szállják meg az elmét, és ez a testkép a legintellektuálisabb szervünknek, a szemnek sem kegyelmez: „Valami belement a szemembe, / és azóta ott lakik. / […] hármat kívánhatok, / csak utána bánt majd ” (Szem). A Láb című vers pedig a Nemes Z. Márió-féle testszemléletet magyarázza Borbély Szilárd verseire emlékeztető stílusban: az, ami az embert megkülönbözteti az állatoktól, eleve természetellenessé és deformálttá teszi, hiszen abban a pillanatban, amikor „felegyenesedik, / belsőségei kifordult állapotba kerülnek.” Ez az anatómiai malőr ezek után már csak a torzulás különböző változatait örökíti generációról generációra, hiszen a felegyenesedett anyákban a magzat fejjel lefelé helyezkedik el, és „igen aránytalanul kapja a vért. Ebből / a túláradásból fakad a szédülés, / fejfájás, és az örökletes téboly.” A szöveg legvégül, ismét a nyelv szó szerinti, illetve figurális jelentéseinek lebegtetésével, már nem csupán fizikai, de érzelmi kiszolgáltatottságainkat is ebből az állapotból eredezteti: „A két lábra állt anya ártalma / a koraszülés, és a szív, / mely csüggeni kényszerül.”
Csábító lenne ezen a ponton megjegyezni, hogy a Bauxit szövegei nem kifejezetten hízelgő szerepben jelenítik meg a nőket. Ezekben a versekben a nő szinekdochikusan helyettesítődik a petefészekkel („Beültetném a kocsiba, és azt mondanám, hogy a csajom” [Kormány]), illetve amikor teljes testével jelen van, akkor is többnyire csak vérzik, rosszabb esetben pedig „A gyenge nő átalussza a vérzést, mert ahhoz is lusta, hogy megalvadjon” (Gyenge nő). Azonban a genderszkeptikus szempont pontosan arra hívhatja fel a figyelmünket, hogy habár ezek a kiragadott képek megerősíteni látszanak a nő mint hátborzongató leaking body [szivárgó test] mivoltát, amiből vér és tej folyik – ezekben a versekben leginkább a férfi teste szivárog, elbizonytalanítva a kettő ilyen szempontú megkülönböztetését. Mindenféle testnedvvel találkozunk a szövegekben, de a tejet itt nem a nőből kapjuk: a három fivér mindenképpen tejet szeretne nyerni Puskin melleiből, az Esti tej című versben pedig a gyerekek meg is kapják ezt egy férfi púpjából. A különféle testnedvekre való koncentrálás a kötet egyik fő motívuma felé, a testet megelőző állapotok felvillantására mutat. Ha az Alkalmi magyarázatok a húsról központi kérdése az volt, hogy „milyen viszonyban / lehet az ember / a saját anyagával” (Anyás vers C.-nek), ahol a „saját anyag”, a hús egyszerre jelenti az ember önmagához, másrészt a másikhoz mint a sajáthoz hasonlóan felépített testhez való viszonyulását, akkor a Bauxit egyik fő célkitűzése: „visszamegyek a test elé, bele a tejbe” (Puskin mellei).
A testek egymáshoz való viszonya, a test-határok átlépése (mely főként a második ciklus, a Regina népe témája) is ilyen motívumok révén válik lehetővé. Egyrészt a nedvcsere hagyományosabb formái létesítenek kapcsolatot a különböző szervezetek között („Aztán lenyeled a spermát. / De nem azért, mert finom. / Hanem mert ebből / lehet még valami.” [Család]), másrészt így lokalizálódik az egyik test a másikban: „Nevetés közben felköhögnek. […] mindig kilógok egy szájból” (Zoli meg én), illetve így távozik belőle: „A tévé előtt ülve érzem a haját / nőni a fejemben. Belülről / simogat, de néha kihányom” (Közlekedő edények). A test azonban nem csupán a másikkal való viszony megteremtésének lehetőségét hordozza, hanem ezzel egyidőben a külvilág behatolásának és egyben az attól való elidegenedésnek a foglalata is: „Úgy mozgunk, mintha bennünk / nem lennének idegen anyagok. / […] Undor van a fogamban, de elhullajtom, / és a fiaink nézik, ahogy / a szádban kutatok” (Vízpart).
A térbeli dimenzió kitágítása is a testekkel kapcsolatban nyeri el jelentőségét: az emberi és a környezeti világ egymás kiterjesztésének tekinthetők – azonban már az Alkalmi magyarázatok a húsról is arra figyelmeztetett, hogy „a kiterjedés csak mutáció” (A margón). Ennek megfelelően a Bauxit világát használaton kívüli vagy diszfunkcionális tárgyak népesítik be, és habár az üzemek, a termelés világa az élet fenntartását ígéri („Jólétünk alapja energia, / az éjszaka csupa bauxit [Mérők]), ez mégsem jelent az emberi élet semmilyen szintjén perspektívát. „A termelés üresbe tart. / […] Eszmélet nélküli tóban ázunk, és nem virrad” (Házimunka). Az emberi nedvek a városi környezet tükrében kloroformként, nitrátként, formalinként jelennek meg, és ahogy a testet is torzulásai jellemzik, a fizikai környezet különféle elemei, az épületek is deformáltságuk révén ábrázolódnak. „Az épület törzséhez egy több- / mázsás daganat csatlakozik, / melyen három nyílás tátong. / Az egyik nevet, a másik sír, / a harmadikból liszt folyik” (Malom).
A kötet címadó verse az indusztriális tér és a benne élő emberek ilyetén viszonyát összegzi: „Mióta a bauxitbányák üledékét a nyugati völgyekbe sodorta az eső, a faluban nincsenek többé tiszta lányok.” A bauxittal átitatott világ az egész környezetet, de az emberek egymáshoz való viszonyát is átírja. Amikor végül a „termelési gyakorlat” keretén belül elégetik a lányok haját, az már nem csupán a tisztátalanság elűzését jelenti, de a korábbi világrend megszüntetését is: „Ez itt most a bauxit halála, semmi több.” Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy Nemes Z. Márió új kötetének versei nem csupán azt a kérdést vetik fel, mi adja világérzékelésünk lényegét, hanem azt is, hogy mi jöhet a természetes tapasztalati közeg után – és ez a szövegvilág mintha azt sugallná, hogy ez a kettő egybe is eshet.
Nemes Z. Márió: Bauxit, Budapest, Palimpszeszt – PRAE.HU, 2010.
