Habár a klasszikus western-elemek alaposan átszövik a filmnyelvet, a zsáner fajtiszta képviselőivel ma már csak igen ritkán találkozhatnak a lelkes mozilátogatók. Az pedig, hogy a műfajban induló versenyző még pénzügyileg is sikeres befektetésnek bizonyul, a 80-as évek óta ritkaságszámba megy. Coenéknek most mindez sikerült.
Egyrészt Eastwood 1992-es remeke, a Nincs bocsánat óta nem látott, 100 millió dollár fölötti bevételével (ami bármennyire is sikeres volt, nem volt képes újabb western hullámot elindítani), másrészt teljesen a műfaj keretei közt játszódó történettel (ellentétben például egyik korábbi filmjükkel, a Nem vénnek való vidékkel). Coenék legnagyobb érdeme ezúttal a visszafogottság, ami nem próbálja meg kifordítani a választott zsánert, épp ellenkezőleg: igyekszik hű maradni hozzá formájával és témaválasztásával, bár a szakszó-barbárok persze így is rásüthetik a roadmovie jelzőt, a szemfülesebbeknek pedig feltűnhet a magukat meg nem tagadó Coenék fanyar humora és a rájuk jellemző ráérős tempó is. Erre szükség is van, miután filmjük a vadnyugat hamis illúzióiról, és annak haláláról mesél, tehát megmarad a nosztalgia buktatókkal tűzdelt vonalán.
Mattie Ross koravén kislányként próbálja felkutatni apja gyilkosát, amelyhez segítőtársakra talál az iszákos Reuben J. Cogburn rendőrbíróban és a zöldfülű Texas Ranger, La Boeuf személyében. A film vége felé azonban szétválnak útjaik, egy hirtelen beállt változás, a véletlen végül mégis úgy hozza, hogy sor kerül a döntő pillanatra, ahol hőseink tökéletesen harmonikus csapatot alkotnak. Küldetésüket viszont hiába teljesítik, a megnyugtató katarzis végül elmarad.
A félszemű utolsó képsorai annyira nyomasztóra sikerültek, hogy annak fényében az egész film új színezetet nyer, elsősorban Cogburn főbíró és az általa képviselt vadnyugati hőstípus. A lepusztult vidékek fiai általában fegyverrel a kezükben lovagolnak, nagyon vakmerőek, szívesen állnak ki párbajozni a túlerővel szemben, és mindig támaszkodhatnak találékonyságukra, illetve pisztolyforgató talentumukra. Mindehhez egy-két jellemhiba is társulni szokott, Cogburn személyében pedig mind meg is találjuk ezeket az elemeket, a morcos főbíró beszólásai sem filozófiai célzattal születnek, egyszerűen csak imázst építenek. Az igazi megpróbáltatás viszont Mattie megmentése. Jeff Bridges arcára egyszer csak kiül az aggodalom, és az elszántság, és egy teljesen új oldalát mutatja meg, csak abban az egy snittben, ahol a lánnyal az ölében igyekszik a legközelebbi lakott területhez. Az ezután következő narráció hiányt ébreszthet bennünk, ahogy a vadnyugat hősei hátralevő életüket elfeledve, vándortársulatoknál és cirkuszoknál töltik. Cogburn hősiessége is a semmibe vész, csupán az idősödő Mattie őrzi az emlékét, bár sosem látták többé egymást. A déli puszták hősei éppúgy koptak ki a kollektív emlékezetből, mint a western a filmes világból.
Coenéknek köszönhetően 2010-ben is született egy nagybetűs Westernfilm. A kérdés inkább az, hogy erre mennyire van szükség, s miként azt a rendezők munkája is jól mutatja, a western leginkább azért olyan ritka vendég a vásznakon, mert mindent elmondtak már róla, amit lehet. A John Wayne-filmek (amely alapján A félszemű is készült), a 60-as években tonnaszámra gyártott spagetti-westernek, az NDK-s western és a Butch Cassady fémjelezte klasszikus séma a múlt évszázad végére csak műfaji keveredésekkel képes tömegeket megmozgatni. Elég körbenézni a mostani filmek közt: a Rango egy, a vadnyugaton játszódó animációs kalandfilm, a Cowboyok az űrlények ellen személyében pedig egy sci-fi elemekkel dúsított inváziós-sztori várható, ha pedig Tarantino következő filmterve csakugyan egy western lesz, számíthatunk egy tiszteletteljes arconköpésre (a szó legpozitívabb értelmében, persze). A félszemű mégis fontos film marad, mert bár új ideákat nem teremt, a műfajt nem éleszti fel, formája nemcsak a western atmoszférában merül ki, hanem pont azért maradandó hatású, mert „coenes”. Nem vágnak fel vele, egyszerűen mindenen átsüt a stílusuk, még akkor is, amikor szorosan követik a szabályokat. Pont a stílus révén kerülik el azt a kudarcot, amit a nosztalgiázás magában rejt, és amibe a Börtönvonat Yumába remake is belebukott.
A félszemű (True Grit), 2010. Rendezte: Ethan Coen és Joel Coen, forgatókönyvet írta: Ethan Coen, Joel Coen és Charles Portis. Forgalmazza: Paramount Pictures
