Életünk napjai
Anyámra gondolok és tejport eszem,
csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol,
járkálok, az ablak mögött fehér fal, innen nézve ködnek tűnik,
rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek,
cigarettát – tejport eszem, szeretem a tejport.
Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.
Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét,
rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj,
de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból,
és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről,
amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát,
válasz helyett szinte – nemigen értettem, látod,
csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő.
Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben,
és remélem, ha már az anyámat végleg, majd ezt is
elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött,
itt áll az erkély előtt az erdő, és a tegnapi kép most készül.
Kávé és kitépett lapok a számban,
mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit,
szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér,
hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem, mi lesz. Valaki a füledbe súgja,
hogy baj van. Ez a tél. Az üres ízek ideje, a
homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem.
Még ma is
Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom,
csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember
hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák
bizonyos igazán gyönyörű estéken.
Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen.
Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes,
sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy
pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék,
akiből majd egyszer XY kolléga és jó apa lesz,
szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül
olyan. Hát ezen meglepődtem. Persze,
még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele,
tartva magam valaminek a látszatához
(ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején).
Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam
sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön – így működsz.
Én akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam.
Egy coffeeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem
egymás mellett sorban hirdette, hogy persze, innen
nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden,
csak itt ilyen álmosító és ízetlen az éhség.
Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék,
azután egyre világosabb lett. És fölnéztem, és halványkék volt,
mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról,
én a pólót rángatom rólad, még ma is.
Meg sem történt
Erről mesélek, egy kerthelyiségben,
a leveleiket bontogató gesztenyefák alatt,
a hideg, áprilisi napsütésben, egy nőnek,
hogy majd megírom ezt a verset,
egy titkos találkozó végén, olyan átéléssel,
mintha nem lenne mindegy, ráadásul egy másikra,
egy másik versre gondolok épp, nem is erre.
Az arról szólna, amikor pár évvel ezelőtt egy másik nő
mellettem állva kapott egy SMS-t egy másik férfitől,
én meg véletlenül odanéztem és elolvastam,
pedig mindig kínosan ügyeltem a diszkrécióra,
valószínűleg gyávaságból, Merre jársz?, ennyi volt az egész,
és bár ez most már mindegy, az a nő akkor
otthagyott azért a másikért az éjszakai parton.
Én meg arra gondoltam, most nemrég, hogy erről kéne,
erről lehetne egy verset, ezt magyarázom,
a cigarettámat nézve, ebben a kerthelyiségben,
egy hivatalosan meg sem történt találkozás végén.
Mert észrevettem, hogy ez beépült, annyi minden történt
azóta, de ez beépült, mint egy varázsszót, időről időre
megírtam valakinek, aki számított, így, üzenetben,
hogy merrejársz?, mintha, igen, az jönne utána,
hogy máris mindent hagyva indul. Persze nem, de nem baj,
a vers majd véget ér valahogy, ezt mondom, így magyarázok
a gesztenyefák alatt, titokban, a kihűlt cappucinó-t kavargatva,
egy másikról, de tulajdonképpen erről a versről, mesélek
a nőnek, akinek már írhatnék bármit, nem jönne, ihatom
tovább éjszakánként literszám a vizet, hogy ne legyek éhes,
és magyarázhatok tovább valaki másnak valami másról,
de tulajdonképpen csakis erről, hogy ez a nő,
aki most még itt ül, többé nem néz rám,
pedig olyan szemei vannak, mint hófúvásban a nyílt pályán
veszteglő vonat leghátsó fülkéjében a testi szerelem,
mint egy kerthelyiség, ahol sose voltam, a fáira mégis
emlékszem valahogy.
ez nekem túl szentimentális meg unalmas – szerintem egy kis groteszkség elviselhetőbbé tenné ezt a fene nagy hömpölygést, vagy esetleg pár tökös kép – bár ezt egyértelműen saját ízlésből mondom
Egy idő után meg lehet, a groteszkség lenne unalmas.
igaz, én innen most csak az energiát hiányolom kissé – helyette meg melankólia van – és az is csak szimplán ott van – úgy lebeg az egész fölött üersen, mert pl ha már J.A., na nála volt ütőképesség, az lehúzott a pokolba, most szerintem nincs ilyesmi – szvsz