Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Szütyő? Szünidő? Neeem. Szütyiő!

Kiss Ádám: Szütyiő

Kiss Ádám: SzütyiőKiss Ádám egyenlő nagy poénok. Nevetés. Jókedv. Spontaneitás. Na de mi a helyzet a humorista első könyvével, a Szütyiővel? Ez is akkora szám, mint a stand up fenegyerek szövegei élőben? Miről is szól ez a kötet valójában? A cím alapján nem lesz okosabb az ember, sőt. Már az elején gondolkodóba eshet az olvasó, hogy vajon érdemes-e nekifutnia egy ilyen agymenésnek. A rajongóknak érdemes, mert ha Kiss Ádám, akkor olyan rossz csak nem lehet, ám félő, hogy sokan csalódni fognak.

A mai Magyarországon, ahol celebek és önjelölt sztárok lepik el a médiát, Kiss Ádám humora szarkasztikus, gúnyos és aktuális. Sokak szerint sikere abban rejlik, hogy őszintén megmondja a véleményét a világ dolgairól. Könyörtelenül karikíroz, mindenkihez van egy „jó szava”. Nem tart sem hírességtől, sem intézménytől (pl. rendőrség), a barátait se kíméli, ha poént lehet csinálni belőlük. Könyve azonban teljesen eltér a megszokottól, hiányzik belőle az igazi „kissádám” spiritusz.

Élőben az „állj ki és mondd” nagy durranás, hiszen egy-egy jó történet mellé megkapjuk a humorista mozdulatait, grimaszait és a közönség többi tagjának a reakcióit is. Ez a műfaj egyszeri és megismételhetetlen. Adott poén mindig adott szituációban, adott közönségnek robban nagyot. Ezzel szemben a könyv nem alkalmas arra, hogy átadja ezt a spontaneitást. Itt maximum elképzelheti az ember Kiss Ádámot, amint elmeséli a sztorit, de a „körítés” elmarad. Pont emiatt lehet hiányérzete az olvasónak. A nagyszájú humorista mindent bele akart zsúfolni önmagából a Szütyiőbe. Továbbá: ami elmondva vicces, az leírva nem feltétlenül az. A hangnem, a szóhasználat még olyan „kissádámos”, de a többi valahogy már nem az igazi. A szinte vakoknak szánt betűméret és az idétlen képek nagymértékben lerontják az élvezhetőséget. Szokásos tipográfiával az iromány alig lenne több 20-30 oldalnál, amelynek se eleje, se vége.

Kiss Ádám

Ennek következtében az apró, keményfedeles kötet, amely a stand up zseni fejében „spontánul” összeálló furcsábbnál furcsább gondolatok szöveges kifejezése, nem más, mint egy, a korábban elmondott poénok felidézését segítő zsebszótár. Kiss Ádám sztorizik a könyvben, de a témák nem egymásból következnek. Karácsony, vizsgaidőszak, nyaralás, BKV-s kalandok. Ahogy eszébe jutnak a történetek, úgy veti papírra őket, fényképpel tarkítva. Próbál laza lenni, de nekem mégis a kaotikus rendetlenség jut erről eszembe. Talán azért is, mert a Szütyiő megszerkesztettsége szokatlan, körülbelül a közepén találja az olvasó az odavetett tartalomjegyzéket, ami így végképp elveszti a funkcióját. Emellett a „kis(s)-alkotásban” van még fejtetőn olvasható epizód, eszperente-agymenés és üres „téma” is.
Mivel egy-egy fejezet alig pár oldal, amit gyors váltással követ valami teljesen más, az ember bele sem tudja élni magát igazán a történetekbe. Kicsit futószalagszerű a tempó. (Sztori elmond, közönség nevet (?), tapsol (?) váltás.) Csapongva a témák közt, mindenbe belekapva, de semmit be nem fejezve a szóbeli stand up spontaneitására játszanak rá az epizódok, csak hát nem jön át az élmény. Így könyvben furcsán idegenek maradnak a poénok és a csattanók.

Kiss Ádám: Szütyiő - dumaszínház könyvalakban

Szinte alig mosolyodik el az ember a nagy olvasásban. Persze ebben közrejátszik az is, hogy a könyv nagyrészt a Showder Klubban ellőtt viccekre támaszkodik. Másodjára pedig már egyik sztori sem üt nagyot. Elmarad a visítva röhögés, jön az anekdota-jelleg. Kiss Ádám itt-ott még belecsempész némi népnevelős tanulságot, idézhető bölcsességet is a kötetbe, amiért szintúgy kár, hiszen a Magyar szólások és közmondások című könyv már jóval korábban megtette ezt. A Szütyiőben ezek mellett persze akad néhány új történet, de nem túl kifizetődő csupán emiatt megvásárolni a Kiss-alkotást.

Zárásként leszögezve: a humoristával alapvetően semmi bajom, mert szóban fenomén, de talán a hiányérzet betudható annak, hogy a stand up műfajt nem nyomtatott formára találták ki. Tehát meséljen, sztorizzon, grimaszoljon továbbra is, és mindenki behal az előadásain, de a tollforgatást hagyja másra. Nem csak neki, de a közönségnek is jobb lesz így.

Kiss Ádám: Szütyiő, Budapest, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010.

Hozzászólások

  1. A fent emlegetett úriember nekem mindig egy erőltetett, nyegle, jópofizó műmájernek tűnt, de bizonyára velem van a baj. A szöveggel kapcsolatban azonban felvethető, hogy mégis milyen olvasási elvárások alapján jelenthet bármiféle csalódást is egy – legjobb tudomásom szerint – az írásban totálisan amatőr és mindezek tetejében még az Ulpiusnál is megjelenő magyar celeb(ke) könyve. De ha egyáltalán méltó a szöveg (vagy a jelenség) a recenzióra (engedjük meg), akkor is, legalább egy-két idézet felsorakozhatna érvelés gyanánt. Az indoklásról pedig, miszerint miért is érdemel egyáltalán kritikát (ha) a könyv, most akkor ne is szóljunk.

  2. Nyilván nem irodalmi figuraként, hanem popkululturális celebként érdekes, hogy mi sül ki abból, mikor a hozzá nem értő kezek ragadnak tollat, az ilyesmi azért elég tanulságot hordoz ahhoz, hogy beszéljenek róla. A leggyengébb könyv is hordozhat ilyen tanulságokat, a legkevésbé szépirodalmi minőségű dolgok is. A szöveg sokszor járja körbe ugyanazokat a kérdéseket, de rávilágít az a lényegre: Kiss Ádám nem író és az írás nem olyan egyszerű, ahogy azt sokan gondolják. Továbbá itt egy alapvető mediális problémáról van szó: az oralitás és a textualitás alapvető kifejezőerejének és eszköztárának lényegi eltéréseiről, amelyekkel a stand up-os “szerző” (nevezzük így, mert mégiscsak le tudta ütni a billentyűket) nem számolt.

  3. A szerző választotta a témát, elsőre talán meglepő, de mint popKULTurális jelenség – ami a könyvformátum miatt átnyúlik a litKULTba – mégiscsak szolgál tanulsággal, itt ha (szigorúan irodalomtudományos szempontból) nem is szükséges a reflexió, de (ha a kultúratudományokat is bevonjuk az értelmezői horizontra, akkor) nem is egészen értelmetlen.

  4. A cikk szerzője alighanem szereti Kiss Ádámot – szíve joga – innen nézve csalódás természetesen. Benne is van amúgy szerintem a válasz az írásban: könyvben nem ugyanaz az egész műfaj, a kérdés innentől leginkább az (és ezt feszegeti is a recenzió), hogy minek ilyen könyveket kiadni. A kérdés ugyan költői, de nem nagy kockázat megtippelni: pénzért, mi másért. Márpedig ha többen veszik meg, mint mondjuk Spiró regényét (nem kizárt), ha netán nyereséges, akkor meg kit érdekel, ugyebár, az esztétikum (különben is, ki mondta, hogy ez irodalom), a szabad-e ilyet. Amit szabad még: nekünk beszélni róla.

  5. Hát sok mindent nem hallottál még Csaba (persze ez rám is igaz)… 🙂

    A celeb(rity) jelentése: híresség, hírnév – Kiss Ádám celeb.

    A pop(ular) jelentése: népszerű – a stand up-olás népszerű.

    Nem tudom, hol vesztetted el a fonalat…

  6. János, kár, hogy nem te írtál a könyvről. Ebben a fenti két hozzászólásban több érdekes gondolat volt, mint az egész cikkben. Az ugyanis, hogy a két mediális felület eltérő (ha nem is szaknyelven, de erről szól a cikk), már akkor elég egyértelművé válik, amikor kinyílik a könyv és csodák csodája, se nem beszél, se nem gesztikulál. Az igazi gondolkodás, értelmezés, jelenségvizsgálat (ami egyébként izgalmas is lenne) csak ennek a közhelynek a belátása és elfogadása után következne. Például egy ilyen indoklással azonnal el is helyezné magát a cikk az oldalon, rögtön értelmet is nyerne, hogy miért is írjon a Kulter Kiss Ádámról. Így nekem most csak úgy tűnik, hogy a cikkszerző több Showder Klubot szeretne nézni, és csalódott a recenziós példányában, mert mégsem dvd. (Tudom, gonosz vagyok, be is fejeztem.)

  7. Áfra – a (pop)kultúránál – amit a celebek mívelnek azt nem nevezném annak (mármint populárisnak igen, kultúrának nem) – ha nekem azt mondja valaki, hogy popkultúra, akkor Warhol meg Elvis ugrik be (meg a többiek) – értem egyébként a morfológiáját

  8. Kedves Nyerges!

    Köszönöm a magasröptű gonoszkodást 🙂 Legközelebb majd olyat írok, ami talán a te tetszésedet is elnyeri. Nem jöhet össze minden elsőre 🙂

  9. A popkultúra és a popart két külön dolog, Warholnak vannak ezek az Elvis-es és Marilyn Monroe-s szitanyomásai, csakhogy a popart, mint képző- és iparművészeti irányzat nem teljesen leverhető össze a “populáris kultúrával” – ez utóbbi közhasználatú általános viszonyfogalom. Mindig valamihez képest populáris egy “termék”. Minden tudományos igényű szöveg (a kommunikációs szakemberek írásaitól a történeti kulturális antropológia szövegeiig) belátja, hogy a populáris kultúra is az emberi civilizáció része, ennyiben tehát kulturális tevékenység eredménye. Az külön kérdés, hogy a magaskultúrával szokás volt szembeállítani ezt a kört, de már ezt is egyre kevesebben tekintik tarthatónak, hiszen a határokra mindig rá lehet kérdezni, és minden generáció rá is kérdez a korábbi határokra mikor újra a kánonba emel vagy kiszorít onnan dolgokat.

    Most olvasom vissza a bejegyzésemet, értem már a nagyon is lényeglátó fogalomkapcsolatokat, amiket hoztál Csaba, hiszen elég redundánsan fogalmaztam, mikor popkululturális celebritásról beszéltem az esti fáradtság hatására, ilyen szempontból tényleg olyan, amit írtam, mint vaníliapudingra kávét inni. 🙂

A hozzászólások le lettek zárva.