Kiss Ádám egyenlő nagy poénok. Nevetés. Jókedv. Spontaneitás. Na de mi a helyzet a humorista első könyvével, a Szütyiővel? Ez is akkora szám, mint a stand up fenegyerek szövegei élőben? Miről is szól ez a kötet valójában? A cím alapján nem lesz okosabb az ember, sőt. Már az elején gondolkodóba eshet az olvasó, hogy vajon érdemes-e nekifutnia egy ilyen agymenésnek. A rajongóknak érdemes, mert ha Kiss Ádám, akkor olyan rossz csak nem lehet, ám félő, hogy sokan csalódni fognak.
A mai Magyarországon, ahol celebek és önjelölt sztárok lepik el a médiát, Kiss Ádám humora szarkasztikus, gúnyos és aktuális. Sokak szerint sikere abban rejlik, hogy őszintén megmondja a véleményét a világ dolgairól. Könyörtelenül karikíroz, mindenkihez van egy „jó szava”. Nem tart sem hírességtől, sem intézménytől (pl. rendőrség), a barátait se kíméli, ha poént lehet csinálni belőlük. Könyve azonban teljesen eltér a megszokottól, hiányzik belőle az igazi „kissádám” spiritusz.
Élőben az „állj ki és mondd” nagy durranás, hiszen egy-egy jó történet mellé megkapjuk a humorista mozdulatait, grimaszait és a közönség többi tagjának a reakcióit is. Ez a műfaj egyszeri és megismételhetetlen. Adott poén mindig adott szituációban, adott közönségnek robban nagyot. Ezzel szemben a könyv nem alkalmas arra, hogy átadja ezt a spontaneitást. Itt maximum elképzelheti az ember Kiss Ádámot, amint elmeséli a sztorit, de a „körítés” elmarad. Pont emiatt lehet hiányérzete az olvasónak. A nagyszájú humorista mindent bele akart zsúfolni önmagából a Szütyiőbe. Továbbá: ami elmondva vicces, az leírva nem feltétlenül az. A hangnem, a szóhasználat még olyan „kissádámos”, de a többi valahogy már nem az igazi. A szinte vakoknak szánt betűméret és az idétlen képek nagymértékben lerontják az élvezhetőséget. Szokásos tipográfiával az iromány alig lenne több 20-30 oldalnál, amelynek se eleje, se vége.
Ennek következtében az apró, keményfedeles kötet, amely a stand up zseni fejében „spontánul” összeálló furcsábbnál furcsább gondolatok szöveges kifejezése, nem más, mint egy, a korábban elmondott poénok felidézését segítő zsebszótár. Kiss Ádám sztorizik a könyvben, de a témák nem egymásból következnek. Karácsony, vizsgaidőszak, nyaralás, BKV-s kalandok. Ahogy eszébe jutnak a történetek, úgy veti papírra őket, fényképpel tarkítva. Próbál laza lenni, de nekem mégis a kaotikus rendetlenség jut erről eszembe. Talán azért is, mert a Szütyiő megszerkesztettsége szokatlan, körülbelül a közepén találja az olvasó az odavetett tartalomjegyzéket, ami így végképp elveszti a funkcióját. Emellett a „kis(s)-alkotásban” van még fejtetőn olvasható epizód, eszperente-agymenés és üres „téma” is.
Mivel egy-egy fejezet alig pár oldal, amit gyors váltással követ valami teljesen más, az ember bele sem tudja élni magát igazán a történetekbe. Kicsit futószalagszerű a tempó. (Sztori elmond, közönség nevet (?), tapsol (?) váltás.) Csapongva a témák közt, mindenbe belekapva, de semmit be nem fejezve a szóbeli stand up spontaneitására játszanak rá az epizódok, csak hát nem jön át az élmény. Így könyvben furcsán idegenek maradnak a poénok és a csattanók.
Szinte alig mosolyodik el az ember a nagy olvasásban. Persze ebben közrejátszik az is, hogy a könyv nagyrészt a Showder Klubban ellőtt viccekre támaszkodik. Másodjára pedig már egyik sztori sem üt nagyot. Elmarad a visítva röhögés, jön az anekdota-jelleg. Kiss Ádám itt-ott még belecsempész némi népnevelős tanulságot, idézhető bölcsességet is a kötetbe, amiért szintúgy kár, hiszen a Magyar szólások és közmondások című könyv már jóval korábban megtette ezt. A Szütyiőben ezek mellett persze akad néhány új történet, de nem túl kifizetődő csupán emiatt megvásárolni a Kiss-alkotást.
Zárásként leszögezve: a humoristával alapvetően semmi bajom, mert szóban fenomén, de talán a hiányérzet betudható annak, hogy a stand up műfajt nem nyomtatott formára találták ki. Tehát meséljen, sztorizzon, grimaszoljon továbbra is, és mindenki behal az előadásain, de a tollforgatást hagyja másra. Nem csak neki, de a közönségnek is jobb lesz így.
Kiss Ádám: Szütyiő, Budapest, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010.
A fent emlegetett úriember nekem mindig egy erőltetett, nyegle, jópofizó műmájernek tűnt, de bizonyára velem van a baj. A szöveggel kapcsolatban azonban felvethető, hogy mégis milyen olvasási elvárások alapján jelenthet bármiféle csalódást is egy – legjobb tudomásom szerint – az írásban totálisan amatőr és mindezek tetejében még az Ulpiusnál is megjelenő magyar celeb(ke) könyve. De ha egyáltalán méltó a szöveg (vagy a jelenség) a recenzióra (engedjük meg), akkor is, legalább egy-két idézet felsorakozhatna érvelés gyanánt. Az indoklásról pedig, miszerint miért is érdemel egyáltalán kritikát (ha) a könyv, most akkor ne is szóljunk.
Ja és a ‘fenomén’ és a ‘zseni’ kifejezések használati értékét sem bolygatom, ha jót akarok nekik.
kiss ádám tipikusan az egyszer vicces kategória és ne tovább
Nyilván nem irodalmi figuraként, hanem popkululturális celebként érdekes, hogy mi sül ki abból, mikor a hozzá nem értő kezek ragadnak tollat, az ilyesmi azért elég tanulságot hordoz ahhoz, hogy beszéljenek róla. A leggyengébb könyv is hordozhat ilyen tanulságokat, a legkevésbé szépirodalmi minőségű dolgok is. A szöveg sokszor járja körbe ugyanazokat a kérdéseket, de rávilágít az a lényegre: Kiss Ádám nem író és az írás nem olyan egyszerű, ahogy azt sokan gondolják. Továbbá itt egy alapvető mediális problémáról van szó: az oralitás és a textualitás alapvető kifejezőerejének és eszköztárának lényegi eltéréseiről, amelyekkel a stand up-os “szerző” (nevezzük így, mert mégiscsak le tudta ütni a billentyűket) nem számolt.
A szerző választotta a témát, elsőre talán meglepő, de mint popKULTurális jelenség – ami a könyvformátum miatt átnyúlik a litKULTba – mégiscsak szolgál tanulsággal, itt ha (szigorúan irodalomtudományos szempontból) nem is szükséges a reflexió, de (ha a kultúratudományokat is bevonjuk az értelmezői horizontra, akkor) nem is egészen értelmetlen.
a popkultúrális meg a celeb szavakat se hallottam még ilyen összetételben
sőt semmilyenben – kb pálinkára kakaót inni vagy vaníiliapudingra kávét
A cikk szerzője alighanem szereti Kiss Ádámot – szíve joga – innen nézve csalódás természetesen. Benne is van amúgy szerintem a válasz az írásban: könyvben nem ugyanaz az egész műfaj, a kérdés innentől leginkább az (és ezt feszegeti is a recenzió), hogy minek ilyen könyveket kiadni. A kérdés ugyan költői, de nem nagy kockázat megtippelni: pénzért, mi másért. Márpedig ha többen veszik meg, mint mondjuk Spiró regényét (nem kizárt), ha netán nyereséges, akkor meg kit érdekel, ugyebár, az esztétikum (különben is, ki mondta, hogy ez irodalom), a szabad-e ilyet. Amit szabad még: nekünk beszélni róla.
Hát sok mindent nem hallottál még Csaba (persze ez rám is igaz)… 🙂
A celeb(rity) jelentése: híresség, hírnév – Kiss Ádám celeb.
A pop(ular) jelentése: népszerű – a stand up-olás népszerű.
Nem tudom, hol vesztetted el a fonalat…
János, kár, hogy nem te írtál a könyvről. Ebben a fenti két hozzászólásban több érdekes gondolat volt, mint az egész cikkben. Az ugyanis, hogy a két mediális felület eltérő (ha nem is szaknyelven, de erről szól a cikk), már akkor elég egyértelművé válik, amikor kinyílik a könyv és csodák csodája, se nem beszél, se nem gesztikulál. Az igazi gondolkodás, értelmezés, jelenségvizsgálat (ami egyébként izgalmas is lenne) csak ennek a közhelynek a belátása és elfogadása után következne. Például egy ilyen indoklással azonnal el is helyezné magát a cikk az oldalon, rögtön értelmet is nyerne, hogy miért is írjon a Kulter Kiss Ádámról. Így nekem most csak úgy tűnik, hogy a cikkszerző több Showder Klubot szeretne nézni, és csalódott a recenziós példányában, mert mégsem dvd. (Tudom, gonosz vagyok, be is fejeztem.)
Áfra – a (pop)kultúránál – amit a celebek mívelnek azt nem nevezném annak (mármint populárisnak igen, kultúrának nem) – ha nekem azt mondja valaki, hogy popkultúra, akkor Warhol meg Elvis ugrik be (meg a többiek) – értem egyébként a morfológiáját
Kedves Nyerges!
Köszönöm a magasröptű gonoszkodást 🙂 Legközelebb majd olyat írok, ami talán a te tetszésedet is elnyeri. Nem jöhet össze minden elsőre 🙂
A popkultúra és a popart két külön dolog, Warholnak vannak ezek az Elvis-es és Marilyn Monroe-s szitanyomásai, csakhogy a popart, mint képző- és iparművészeti irányzat nem teljesen leverhető össze a “populáris kultúrával” – ez utóbbi közhasználatú általános viszonyfogalom. Mindig valamihez képest populáris egy “termék”. Minden tudományos igényű szöveg (a kommunikációs szakemberek írásaitól a történeti kulturális antropológia szövegeiig) belátja, hogy a populáris kultúra is az emberi civilizáció része, ennyiben tehát kulturális tevékenység eredménye. Az külön kérdés, hogy a magaskultúrával szokás volt szembeállítani ezt a kört, de már ezt is egyre kevesebben tekintik tarthatónak, hiszen a határokra mindig rá lehet kérdezni, és minden generáció rá is kérdez a korábbi határokra mikor újra a kánonba emel vagy kiszorít onnan dolgokat.
Most olvasom vissza a bejegyzésemet, értem már a nagyon is lényeglátó fogalomkapcsolatokat, amiket hoztál Csaba, hiszen elég redundánsan fogalmaztam, mikor popkululturális celebritásról beszéltem az esti fáradtság hatására, ilyen szempontból tényleg olyan, amit írtam, mint vaníliapudingra kávét inni. 🙂
értjük egymást 😀