Megiszom egy presszót
Ma megiszom egy presszót.
Ma Baton Rouge-ba vágyok,
kézenfogott, kopó város:
aki piros, azt úrként fogadja.
Megiszom presszóit,
óriása, ékszerésze leszek,
majd én megcsillogtatom;
és elvakítom, kit utánam
küldenek, egy egész várost
megcsiszolok neked.
Vagy csak a kedvenc részemet,
ott megtalálsz, Kávé tér a neve.
Cukrok ülnek a piros padokon,
álmodnak, mégis édesen éberek.
Vízi és Ecsédi
79: még sárga, már fehér,
ősz van, de rendesen,
Vízi és Ecsédi megiszik két liter
kávélikőrt, s te megállsz a levegőben,
mint két ujjal mutatott macskaköröm.
Én meg, féléves gyerek, integetek:
vezeted a kezem, mint egy szellemet.
Ami nem transz-, az nincs,
ezt tudod, és beadom a kulcsot
a lakás ódon, babonás ablakán,
a 79-est. Ügyeskulcs.
Mackósok kezébe való.
De nincs is nyitva az ablak,
gyönyörűen törik az üres üveg:
megvágom magam,
mintha szerződnék.
Az üveg sohasem üres.
A sötét
Nem látom magam a tükörben,
mint a hattyú, csak szín vagyok.
Púpja nőtt a linóleumnak:
mondanám jobban, de nem megy,
a csupajég csészét markolom.
Megfagyott a lipton, azt hittem,
teát nem lehet eltörni.
Felszívódtak a színek:
lepénzelték mindet.
Nem látok,
csak hibát, a halálfalók
minden tetőről vissza-
verték a Napot.
Azzal nyugtatom magam:
hajnal előtt a legnagyobb.
A tegnap gombjai
Mint a lámpagyújtogató,
a szürkületben föl-le jár.
Kórházba megy
puha papucsán,
megigazít egy hózentrógert,
vagy egy gombot,
amit a tegnap hagyott itt,
s leszúr egy régi színű
táblát: Ispotály.
Megint fehérben van,
vagy valaki színvak,
igazán nem is látják.
Itt egy bácsi, ott meg
egy szerecsent mosdatnak
álomfehér habbal.
De nem ítél, nem csinál bajt,
csak nézi, mint gyógyulnak
mind az évek.
Voltam hordója
79: évgyűrű a rönk tetején,
voltam hordója, nem értem
fel, de most a kezeim közt:
itt a történet legalább.
Igazán nem hibás, mégis
törném, mint egy tejtáblát.
Ő meg engem tör el,
mint egy gyógyszert,
amit vényre írtak fel.
Nem baj, jó helyen voltam,
itt minden olyan, mintha.
Ami unalmasabb annál,
amit tegnap álmodtam,
az holnap sem érdekel.
