Dybbuk-e a reb? Miért a gojoknak üzenget Hásem? Él-e Schrödinger macskája? Néhány kérdés, melyre biztosan nem kapunk választ a Coen fivérek félbiografikus, heisenbergien egyszerű filmjéből, az Egy komoly emberből. Betépve bármicvózók, promiszkuus neológok és vörösveszélyt vizionáló szomszédok népesítik be a ’67-es középnyugati kertvárost. Itt él (legalábbis próbálkozna) Larry Gopnik, aki világéletében csak komoly ember próbált lenni, de a három rabbi mélyenszántón üres bölcsességei ellenére is egyre záporoznak rá és családjára a córeszek.
A Coen fivérek a filmjük mottójául választott “Egyszerűséggel fogadj mindent, ami történik veled“-et nyugodtan felcserélhették volna Herzog Kaspar Hauserének legendás alcímére is: “Mindenki magáért, Isten mindenki ellen.” A kisember-kontra-nagyvilág problémakör persze nem ritka vendég a Coen testvéreknél; a film alatt végig érezzük, hogy a jóbi válaszon kívül – “az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve” – más kiút e kertvárosi magánpokolból most sem igen kínálkozik. Ám hollywoodi ördögfiaink a szokásos, javarészt apokaliptikus próféciáik mellé ezennel személyes, külön bejáratú történetük biografikus elemeit is megpróbálták becsempészni az Egy komoly emberbe. A vissza-visszatérő, alsó (ha tetszik, gyermeki) gépállásból felemelkedve fotózott beállítások, a bar micvó [zsidó felnőtté avatási rituálé] központba állítása, a felnőtté, komoly emberré válás rétegzett metaforikája azonban túlmutat az egyszerű “így jöttem” mozin. A hétköznapok teodíceája, a deus absconditus kitartó és kilátástalan keresése, a megváltás mindkét végétől egyenlő távolságra lévő kiszsidó kálváriája fenyegető, ám pontos röntgenképpé sűrűsödik a fordi tespedtségbe hanyatló Újvilágról és nagyon is emberi lakóiról.
Pedig első blikkre úgy tűnik, mintha egy túlméretezett zsidóviccben volnánk. Van atomtudós professzorunk, pater familiae, nyakas feleséggel; nekik rebellis fiuk meg lányuk (akik a zsidó iskola helyett inkább törődnek tudatuk tágításával vagy frizurájukkal); meg kikapós szeretőnk és érthetetlenül bölcs rabbijaink. Láttunk persze korábban is atomjaikra neurotizálódott zsidókat – Woody Allennél biztosan -, ám a hagyomány kiüresedésén és folytathatatlanságán kesergő, az alapvesztettség érzését ennyire líraian és tragikusan megszenvedő főhőssel a Hegedűs a háztetőn Tevjéje óta nemigen találkoztunk.
Larry vágya pedig egyszerű, mint a Tízparancsolat: komoly embernek lenni és eközben semmit sem elkövetni. Posztmodern Jóbunk rendre az utóbbi mondattal reagál a mind érthetetlenebbül és sűrűbben érkező córeszra: miért rossz állandóan a tetőantenna? Miért akarja elhagyni a felesége Syért? Miért próbálja hírbe hozni kinevezése előtt egy névtelen rosszakaró? Miért képtelen bárminemű kapcsolatot létesíteni gyermekeivel, ha ő nem csinált semmit? Épp e tétlenség lenne a csapások oka – valóban kiköpi az Isten a langyosakat? Ezért fordította el orcáját Larrytől Hásem? Ajvé, itt már csak a rabbi segíthet! De mint hamarjában megtudjuk egyiküktől: “Isten nem tartozik nekünk válaszokkal”, Larry-Jóbunk ülhet hát szemétdombján ítéletnapig, feloldozás, magyarázat sem érkezik már az Úrtól, bezárt az égbolt.
Ám ha a bölcsesség kiüresedett is, a ráció még mindig számításba jöhet. Az isteni igazság(osság)ba vetett hit mellett a racionalitás mítoszát is dekonstruktív fókusza alá veszi a testvérek kamerája. A határozatlansági relációt éjjel-nappal kutató Larry szomorúan kell konstatálja, hogy Schrödinger macskája már nincs egyedül privát halálkamrájában: ott csücsül ő is. Naná, hogy ott, az Egy komoly emberben ugyanis a bohri komplementaritás-elv [ugyanazon, korpuszkuláris szinten lejátszódó eseményt két különböző, de egyaránt érvényes módon lehet értelmezni; e két értelmezés egyaránt kizárja a másikat, ugyanakkor ki is egészítik egymást] már nemcsak a szubatomi, hanem az emberi világ sajátja is.
Mint Clive, a koreai diák és apjának esetében, akik egyaránt állítanak és tagadnak egy tényállást, majd mikor Larry megpróbál erre rávilágítani, válaszként ennyit kap: “Fogadja el a misztériumot!”; vagy említhetnénk a prológus dybbukját is, akinek dybbuksága ugyanígy nem dönthető el a rendelkezésünkre álló (film)tapasztalatok alapján. Ám, ahogy álmában maga okítja hallgatóit („még ha [a heisenbergi tétel alapján] nem is tudhatunk semmit, a félévközi vizsgán ettől az még számon lesz kérve!”), úgy ő is meghajlik a világ fenyegető fölénye előtt. Belátja, hogy nemtudásának elismeréséből ügyvédjét bajosan fizeti ki, és a filmben talán először praktikus, komoly emberhez méltó döntést hoz.
A Coen-fivérek együttérző cinizmusa a komolyság, a komoly ember – valaha talán tényleg jelentésteljes – fogalmát képkockáról képkockára, kérlelhetetlen következetességgel de(kon)struálja. Sy Ableman (sic!) és Larry (ha tetszik, komplementer) karaktere egyaránt e komoly emberséget példázza. Sy-é a praxis, az aktivitás, Larryé a passzivitás és a teória, s míg szemükben a másik tulajdonságai épp e komolyság konstans arculköpéseként hatnak, addig mi, nézők az ellentétek magasabb egységében alkothatunk képet e komolyságról és vonhatjuk le újra régi, kedves tanulságunk: Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.
Minden szarkazmusa és groteszksége ellenére az Egy komoly ember mégsem a totális kilátástalanság korrajza, vagy a világ kifürkészhetetlensége felett tragikomikusan búsongó kataklizmavízió. Ha Hásem csak a gojoknak üzenget is (és annak sincs jottányi értelme sem), ha a természeti törvények sokkal kuszábbak is, mint azt valaha gondoltuk, két betonbiztos princípiumunk akkor is marad. Az egyiket Sy példázza vidám, univerzális emberszeretetébe csomagolt agressziójával, nevezetesen azt, hogy az erősebb kutyáknak összehasonlíthatatlanul jobb dolguk lesz, amíg csak világ a világ. A másikat pedig, ajvé, mégiscsak az utolsó rabbi mondja ki – már nem Larrynek, hanem frissen felnőtté lett fiának, Dannynek: “When the truth is found, to be lies, and all the joy, within you dies – don’t you want somebody to love?”
Egy komoly ember (A Serious Man), 2010. Rendezte: Ethan Coen és Joel Coen, forgatókönyvet írta: Joel Coen és Ethan Coen. Forgalmazza: Focus Features.
