Meditatív novelláskötet

Nemrégiben jelent meg a Žagarból és DJ Bootsie zenekaraiból ismert Lázár Tibor, alias Occam első szólólemeze. A dobos ezúttal dubos, jazzes, finomra hangolt elektronikus lemezt készített. A My Rorschach megjelenésének apropóján egyebek mellett szándékolatlan dalokról, dallamokkal öltött történetmesélésről, zenei novellafüzérré érő termésről beszélgettünk Occammal.

KULTer.hu: A Quart kritikusa azt írja, hogy a My Rorschach őszi album. Amikor először hallgattam, este volt, eső szitált és a lemez visszafogottsága nekem is nagyon illett a melankolikus lombhulláshoz. Valójában mi a közege a lemeznek?

Nem tudom. A közeg sokféle lehet, a hallgatón múlik, hogy hol és mikor találja aktuálisnak ezt a zenét. Ez a lemez egy alternatíva. Nem tudatosan akartam, hogy az legyen, ösztönösen lett azzá. Mostanában szinte minden a fogyasztásról, a pörgésről, a gyorsan felmutatott, instant eredményekről szól. Úgy látom, hogy a zenék többsége is fogyasztásra felkínálva érkezik meg a hallgatókhoz. Például a rádiókban nagyon kevés a szándékolatlan dal, ami nem karrierépítő, ami nem valamilyen célzattal íródik, ami nem akar más lenni, csak önmaga. Ettől még léteznek ’más’ zenék, csak a rádiók nem ezekre kondicionálják a hallgatókat. A My Rorschach elsősorban azoknak készült, akiknek van igényük arra, hogy kicsit elmélyedjenek, magukba nézzenek, befelé forduljanak. Azt hiszem, ehhez jó eszköz, jó társ ez a lemez.

KULTer.hu: A lemez szerintem kulcsszó. Mostanában sokfelől hallani, hogy a lemeznek mint formának befellegzett. A My Rorschach számomra mégis egybefüggő, koherens egészként működik.

Nekem olyan ez az album, mint egy novelláskötet. Egy korszak termése, a tematikáját a hangulati rokonság adja. Azt hiszem, jobban tudok koncepciókban, hangulatokban, törekvésekben gondolkodni. Már most két-három további lemezre való ötlet van a fejemben: mind egy kicsit másról szólna, de a saját hangomon. Értem azokat, akik állítják, hogy gazdasági szempontból úgy tűnik, tényleg bedőlt a lemez formátum. Ha a rajongók nem vesznek lemezeket, akkor a figyelem fenntartására szolgál egy-egy új szám, hiszen ha beszélnek egy zenekarról, ha napirenden tartják, ha szem előtt van, az több koncertet is jelent. A szállodai szobák szétverése túl költséges, meg a Guns ’n’ Roses már lelőtte ezt a poént, úgyhogy az együttesek legkönnyebben úgy tudják felszínen tartani az érdeklődést, hogy néhány havonta új számmal jelentkeznek. Egyszerű az üzenet: itt van valami friss. Ami friss, ami új, az kívánatos a fogyasztóknak. Ez remekül működik azoknál a zenekaroknál, akiknek van egy jól kitalált, jellemző és működő hangzása. Nekik nincs szükségük váltásra, változásra, saját zenéjük újradefiniálására, így felesleges is lenne lemezben gondolkodniuk. Az AC/DC például – csak hogy jól elrugaszkodjunk egy példával – szinte semmit sem változott az első riffje óta. Egész életükben ezt a rájuk jellemző zenét játszották és ráadásul nagyon jól, ezért nekik már nincs szükségük a lemez formátumra. Én viszont művészi szempontból, a koncepció lehetősége, valamint a változás és a művészi fejlődés szükségessége miatt hiszek a lemeznyi anyagban.

KULTer.hu: Hogy állt össze nálad a (szóló)lemeznyi anyag? Milyen utat járt be egy-egy nóta, amíg az ötlettől a felvett verzióig jutott?

Nagyon sokfélét. Ezt a lemezt nem előzte meg klasszikus értelemben vett próbafolyamat. A legtöbb számot otthon, egyedül készítettem. Ebben a zeneírási folyamatban éppen ezt szeretem a legjobban. Volt egy alapötlet, egy hangulat, egy zongorafoszlány, amit lassan kibontottam, amiről aztán eszembe jutott egy lüktetés, ami új színt jelentett. Az a jó, ha lehet kísérletezni új megoldásokkal, hangzásokkal, aztán újraformálni az egészet. Voltak pontok, amikor úgy éreztem: jól jönne ide egy finom gitárhang. Ilyenkor áthívtam Kovács Bálintot, és megbeszéltük, hogy mit is szeretnék pontosan, ő pedig szinte mindig ráérzett a dologra. Az énekes számokban a Neoból ismert Hodosi Enikő hangja hallható. A Passage című dalba mindenképpen szerettem volna éneket. Enikő azt mondta, hogy erre az alapra leginkább valami hangszerszerű hangot tudna elképzelni. Én is pont erre gondoltam, ezért fel is vettünk vele egy improvizációt, ami annyira jól sikerült, hogy alig alakítottunk rajta utólag. Az I was a dervish szintén érdekes történet. Kész volt már az alap, amikor a tévében láttam Kepes András portréműsorát Can Togay-ról. A török származású Togay ebben a portréfilmben elmeséli, hogy egy török filmben (Blue Exile) dervist alakított. Mutattak is pár képkockát a filmből, és úgy éreztem, a dervisek ’kerengése’ pont olyan, mint az egyik vázlatomban egy beloopolt poliritmikus delay, ami egyre torzul a „forgás” közben. Másnap ezt a címet adtam a vázlatnak: „Last night I was a dervish”, átküldtem Enikőnek, aki másfél hét múlva megemlítette, hogy „ja, egyébként írtam éneket az alapra, amit küldtél”. Szóval nagyon ösztönös dolgokról szól, asszociációkból állt össze az anyag. Úgy gondolom, ez is történetmesélés a maga módján.

KULTer.hu: Tehát történetmesélés. Zenei ihletőid között számos költőt és írót említesz Baudelaire-től Kosztolányiig, Joyce-tól Carverig. Hogy lehet az irodalmi szöveget zenére fordítani, hogy lehet zenével történetet mesélni?

Nagyon jó, hogy éppen Joyce-t és Carvert ragadtad ki. A szegedi bölcsészkaron az egyik tanárom némi éllel azt mondta, hogy az Ulysses-t szerinte senki sem olvasta még végig a fordítókon kívül. Azt hiszem, én is képtelen lennék végigolvasni, viszont valahányszor beleolvasok, nagyon inspirál. Nyelvileg annyira leleményes, annyira meglepő, hogy mindig beindítja a kreativitásomat. Ugyanakkor hasonlóan érdekes számomra a Joyce monumentalitásának ellenpontját jelentő carveri minimalizmus is. Carver mély érzelmeket tud közvetíteni hihetetlenül szegényes eszköztár segítségével. Fordulatai mindig megdöbbentenek. Nagyon kevés olyan élményem volt eddig, hogy egy szikár, már-már unalmas szöveg ekkora érzelmi fordulatot vegyen. Filmen a Hazatérés című orosz film jelentett Carver szövegeihez hasonló revelációt számomra. Egy apa és két fiának története. Elfojtott érzelmek, orosz nyomor, dögunalom. Aztán tizenöt másodpercben annyi érzelem szabadul fel, hogy elképesztő. Hogy a kérdésre is válaszoljak – tudniillik, hogyan lehet zenévé formálni az irodalmat –, számomra az irodalom elsősorban ihletforrást jelent. Legfőképpen a szimbolika érdekel. Az Anzix című szám azzal a szövegrészlettel indul, hogy „Love will find us”, ezt pedig egy hosszú, zongorás keresgélés követi. A zongorista – történetesen én – tétován keresi a hangokat, keresi a boldogulását… Valahogy így alakul át szöveggé a zene. Másrészről, azt vettem észre, hogy a legtöbb dolog az elsődleges értelmén túl bír egyfajta szimbolikus üzenettel is. Az avantgárdban jelentkezik ez nagyon erősen: nem a szigorúan vett szöveg az üzenet, hanem a formai megoldás, a tradícióval való szakítás. Vagy hogy egy hétköznapi példát hozzak: ha nem szoktál, de mégis leállsz beszélgetni az utcán egy ismeretlen emberrel, akkor nem az számít, hogy miről beszéltetek, az a fontos, hogy megtörtént a beszélgetés.

KULTer.hu: Élőben hogy fog megszólalni az átalakított, zenévé formált szöveg?

Ahogy a lemez készítése során, úgy élőben is sok múlik majd az improvizáción. A különbség csupán annyi, hogy az élő fellépéseken a dolog jellegénél fogva nincs lehetőség az utólagos szerkesztésekre. Négyen leszünk: Enikő énekel és billentyűzik, Árpi (Kiss Árpád), aki a lemezen trombitál, élőben zongorázni és trombitálni fog, Kovács Bálint gitározik, én pedig a szekvenciákat és az effekteket irányítom majd gépről. A helyzettől függően természetesen hagyjuk jobban kibomlani a témákat, szólókat, inspiráljuk a szólistát különböző effektekkel. Ez igen kockázatos vállalkozás, hiszen ebben a zenében egészen finom dolgok történnek. Akár egyetlen hangnak is nagyon nagy súlya lehet. A többiek mondták is, hogy eléggé elfáradnak a próbákon. Nagy koncentrációt igényel, hogy együtt menjen a zenekar. Az élő fellépéseinken nagyon fontos szerepe lesz a pillanatnak. Veszélye és varázsa is van az ilyesfajta játéknak, de én azt mondom, inkább vállaljuk a kockázatot, hogy történhessen csoda, mint hogy a tisztes középszerrel biztosra menjünk.

Occam és Realistic Crew kettős lemezbemutató: Merlin, Budapest, 2011. április 16.