Az első mondat fontos. Nem ez a darab első mondata, hanem nem tudom, hogy micsoda. Hosszú csönddel kezdődik az előadás, ezek szerint mégse annyira fontos, mi az első mondat. Nem fontos a szöveg? Ez is azt hiszi, mondatokból áll az élete, mondja Amál (Schell Judit), de a darab nem ezt mondja. Vagy nem csak.
A színpad egy (amint a darab végén kiderül, felfüggesztett) dobogó, üveglapon mászkálnak a szereplők, jobb és baloldalt plexiangyalok, benne állnak az „igaziak”, fekete-fehér színek, egyszerű, letisztult gothári (el)rendezés. Középen ül egy öregúr (Znamenák István), nagykabátban, usánkában. Fáradt bácsi, az Úr, aki a hólapátolásról beszél. Esterházy mai revüje a Nemzeti Színház Tízparancsolat-drámapályázatára íródott, az első parancsolatot dolgozza fel, címe ennek megcsonkítása (és ezáltal át/újraértelmezése): Én vagyok a te Urad, satöbbi.
De nem csak. Minden (szinte minden, sok minden, majdnem minden) bele van sűrítve ebbe a kevesebb mint két órába. A nyelv (által). Isten arcai, betegség, család, magyarság és nemmagyarság, kultúra és nemkultúra, magyar király(nő)ság(ség), színészet, színdarabírás, haza és egyebek. Sok. Zsúfolt a darab, pedig kevés a szereplő. 5 fő: Znamenák István, Molnár Piroska, Schell Judit, Szabó-Kimmel Tamás, Rába Roland. Meg az angyalok (Bohoczki Sára, Czupi Dániel, Ivanics Tamás és Szolár Tibor).
A gép forog, az alkotó pihen, mondja az Úr, ám nem pihen. Bakancsot ugyan nem tisztít, de havat lapátol. Mert az eső a felhőből esik. A hó az égből. Az Égből, és az Úrnak el kell takarítania. Műanyag lapáttal. Közben meghúzza a hátát. Nem emiatt, nem tudni, mi miatt, rákos lesz, kemoterápiát kap. Bizonytalan, emberi, olyan, mint te vagy én, gyenge, erős, megver, megsimogat. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Ez többször elhangzik a darabban. És tényleg. Nincs ok-okozati lánc.
Egy ideig úgy fest, mintha a Királynő (Molnár) mindent, amit mond, utasításként kapna Istentől, aki meglátta őt (nem királynőként, hanem színésznőként) sétálni az Erzsébet hídnál. Mondta, mondta, mondta, mindenhez hozzáteszi, mintha ő maga nem talált volna ki semmit. De (mintha) az Úr szövegét is írná(ja) valaki, a szereplők újra meg újra rádöbbennek, hogy egy színdarabban vannak. Mintha (tényleg) színészek lennének mind, egyszer csak próbálni kezdenek egy Schillert. Aztán megint elfelejtik, hogy színdarabban vannak, és erre reagálniuk kell, hagyományos színész módjára (bár nem hagyományos) monológot mondanak: Egyszer lenyeltem egy szúnyogot a saját véremmel együtt. Egyszer vízbe fojtottam egy Éva nevű macskát, mondja a Királynő. Fogfeketítés, éjjeli hízás, szeretkezések elfelejtése, szappanbuborékfújás, japán abc-vé változás, sorjáznak az emlékek. Nem is tudom elmondani. Sok minden megjelenik ezekben a monológokban, ahogy a darabban is. Részletekben a teljesség, mondjuk. De néha túl sok a részlet, az erőltetett poénok még ironizálva, reflektálva is erőltetettek maradnak, gyenge szóviccek csupán.
A monodráma felé terelem a cselekményt, mondja az Úr, miután legyilkolt mindenkit, a szolgálóját, talált királynőjét, az angyalokat (ha ők meghalhatnak, akkor tényleg mindenható), és lelövi a fiát. A lázadó fiút, a kétkedőt, a válaszkeresőt. Majdnem lelövi, de a Fiú golyóálló mellényt visel, feltámad, végez apjával, betemeti hóval. A dobogó kibillen a helyéről, meginog a világ – és ezzel ér véget minden. A kezdettel.
Esterházy Péter: Én vagyok a Te, Budapest, Nemzeti Színház. Rendező: Gothár Péter, 2011. március 8.
A fotók a Nemzeti Színház galériájából származnak.
Megnéztem ezt az előadást – győzködve magam közben, hogy hát engem azért nem az Esterházy név hozott ide, pedig de -, és hiába kaptam azt, amire nagyjából számítottam, továbbra sem értem az egészet. De az vicces volt, hogy egy gárdista legalább megjelent a színházon belül, mi több: egyből a színpadon. Megtudhattuk, hogy a gyalázkodás mögött (a Fiú alakjában) rettentő sok frusztráció, szeretetéhség lappang. De az egészet látva, nézve Andy Warhol kedvenc mondata jutott eszembe: na és?
Számomra a kritika is épp olyan zsúfolt lett, mint a darab, e miatt egy picit szomorkodom, jobb lett volt összeszedni a “részletekből kibúvó teljességet”, mint sokat sejtően megismételni. Esterházy fölött nem ítélkezem, mert néhány idézeten kívül tényleg nem olvastam még tőle semmit (azok a lélekbúvár idézetek meg elég felszínesnek tűntek), de ez a darab nagyon tetszett. Még Gothár agyonsúlykolt elidegenítő hatása is új fényben tűnt fel, ezzel az alkotás az alkotásban sztorival, ötletesen került színpadra a determinizmus. Tetszett az is, hogy a szereplőknek nem fáj az élet (illetve nem mindig), a vége viszont baljósló értéküresedéssel riogat, szinte észrevétlenül.
Szerintem ez a szöveg egy kortárs fiatal szépíró nyelvén szól, s nem is akárhogy, nagyon tetszik a stílusa, nem elsősorban kritikaként olvastam persze, mert már a lead is jelzi, hogy itt nem száraz elemzésről van szó, sokkal inkább meditációs platformul szolgált a darab a nyelv játékba hozására, amely képes visszaadni azt a zsúfoltságot, amit a darab képvisel, ez pedig nagyon is tudatos döntés eredményének tűnik számomra, jó lenne, ha több ilyen sikeres kísérletet olvashatnék.
Ezt nem tudom, azt viszont igen, hogy ilyesmibe magam is beleszoktam futni, amikor nem akarok száraz lenni. Ha inkább negatív a véleményem, könnyebb dolgom van, mert engedhetek a humornak, gúnynak, ellenkező esetben viszont ez már nehezebb, a szájbarágást meg jó elkerülni. Szóval én csak magamból indultam ki (sajnos rettentően leköt saját magam elemezgetése:), megértem azt is, amit te mondasz.
Visszatérve a darabra, nekem tegnap volt szerencsém látni, és vagy sok az improvizáció, vagy ügyesen megtoldották egy-két mondattal: az Alföldi-mizériára többször is tesznek gúnyos utalást, nagyon szép az ilyen, a Mohácsi tesók darabjában is elhangzott egy Remény színháza, óriási extázist képesek kiváltani az ilyen kis apróságok az emberből 🙂
Igen, csak azt akartam mondani, hogy ennek a stílusnak is lehet jelentéslétesítő ereje, itt úgy éreztem, hogy erre megy ki a játék, máskor hiányzik ez a bizonyos érzés, de ez is szubjektív, nálad például most nem jött át, van ilyen. 🙂 Amúgy biztos jó lehetett ez az improvizatív önreflexió, kell az ilyesmi. 🙂