Phillis utcára került. Pedig volt munkája, mielőtt bevitték a szanatóriumba. A kezében két koffer és egy megviselt kalitka, benne mókussal. Parkos téren lakott, közepén az író szobrával, ott állt meg dolgaival. Ahogy lenni szokás, Phillis leült a két kofferjára és nézte a szobrot, felhúzta blúza ujját és felolvasta a két sort (amit a kezére tetovált a kézműves foglalkozáson) (amit a szanatórium könyvtárában olvasott el egy nőtől):
Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.
Az én szívemben boldogok a tárgyak.
Minden szónál fel, le, jobbra, balra nézett. Nézte az utat, az arra járó embereket, ahogy nézik őt, felnézett a felhős égre, és le a mókusra (aki jobbára úgy nézett ki, hogy bezsongott a kis kalitkától) (biztosra nem mondom, de betegnek nézett ki). Nem sok tárgy maradt nála: fehérneműi, ceruzák, ruha; ruha az nem volt. Egyetlen ruháját is éppen hordta. Nem volt szakadt, jómódúnak nézett ki. A fizetéséből mindig maradt annyi pénze, hogy újat tudjon venni magának. Utálta tulajdonképpen azokat a ruhákat, amelyek kicsit is megmutattak a testéből. Végtére is, nem boncasztalra készült, vagy valami orgiára, ahol az a legjobb, ha nincs rajta semmi.
Jó teste volt, már fiatalon elkezdte a ránctalanító krémekkel kenegetni magát, persze nem azért mert szép akart lenni – mi az, hogy szépnek lenni? A férje már meghalt, ugyan kinek kell, és kinek tetszene? Ha valami elmúlik, akkor elmúlik. Nem a szépség, hanem a szeretett személy. Azóta nem hord magánál szemfestéket, púdert, rúzst. A ránctalanítót meghagyta. Az még kellhet, mondta magának, miközben ült a kofferján.
Eltelt néhány óra, kezdett sötétedni. És ahogy felnézett a szoborra, azt vette észre, hogy a madarak az íróval beszélgetnek. Egyik-másik elment, majd visszajött. Talán bogyókkal, vagy falevéllel. Nem látta jól Phillis. A szobor nem mozdult persze, nem szólt, színe sem változott, csak az idő kezdte ki, attól lett zöldes. A madarak meg csak úgy jöttek, némelyik hozott magával csillogó tárgyakat is (gondolná az ember, hogy szarkák) (feketék se voltak) (szarkák sem). Próbálgatták a szeme helyére nyomkodni, tuszkolták, de csak nem sikerült nekik, amikor Phillis felállt, szétszéledtek. A csillogó tárgyak, magok, néhány bogár pedig a fejére esett. Csupán ezek a tárgyak maradtak utánuk. Phillis meg se próbálta pipiskedve feltenni a magokat, bogarakat és a csillogó tárgyakat. Inkább eltette őket. Azok a rafinált bogarak ki is akartak mászni a zsebéből, így ennek fényében úgy döntött, a bogarakat mégiscsak elengedi, ha már egy park közepén áll. Jó helyük lesz itt.
Aztán visszaült kofferjára és azon gondolkodott, hol is olvashatta annak a szobornak a történetét, amelynek a szemét kivájták a madarak, de csak azért, mert a szobor azt kérte tőlük? Nem tudta pontosan, de azzal a szoborral szívesen találkozott volna, ha már Herceg volt. Ahogy ott ült a kofferján, teljesen úgy érezte magát, mint valami mesefigura, aztán elkiáltotta magát, hogy „hé, herceg itt vagyok, jöhetnél már értem, a cipőm se a régi, fájnak a lábaim, beleharapnék egy almába, éhes is vagyok már, hol a francba vagy már?” Persze az utcán sétáló emberek csak néztek rá, mit művel ez a nő a szobor előtt? Erősen csóválta a fejét, „nem ez nem lehet igaz, miket fecsegek én itt össze, mi vagyok én Pinoccio? Phillis ébredj fel, ne álmodozz.” Mindkét kezét a fejéhez szorította és tovább csóválta a fejét. Nem szólt már semmit sem. Majd egy kéz érintésére lett figyelmes. Megfogta valaki a vállát, egy magas, öltönyös (elég bohókás nyakkendővel) (hogy lehet felvenni ilyen szép öltönyhöz ilyen semmilyen színű nyakkendőt) középkorú férfi volt az.
Phillis felállt, – kissé túlreagálva – megijedt és amilyen gyorsan csak tudott, felemelte a dolgait és elszaladt. Elhagyta a teret. Nem nézett vissza, az ugyanis nem szokása. Ezt az anyjától tanulta. Nem tudom mit csinálhatott a férfi, nem láttam, én sem fordultam vissza. Biztos meglepődött. Ahogy Phillis felállt és elfutott előle. Pedig percekkel ezelőtt ő kiáltozott hercegért, valami szőke délceg férfiért. És mégis. Talán nem is emlékezett arra, hogy mit kért a szobortól. Természetesen elszalasztott egy találkozást, egy újabb segítséget, úgy ahogy leverte a viola-csokrot a kórházban.
Ismét a körúton volt. Autók zúgása, sofőrök, taxisok üvöltöztek egymással, sétálók egymás mellett mentek el, mosoly, kedvesség nélkül. Már korántsem volt annyira boldog, ő sem volt jól. Ugyanis elszökött a kórházból, haza ment volna, de nem tudott. A házában már mások laktak, ráadásul az ismerősei, akik pár szóval elintézték és rácsukták az ajtót. A nyári nap
nak örült, azt hiszem annak tényleg örült. Nem szeretett napozni, de azért szívesen üldögélt az ablaka mellett, és figyelte, ahogy a fák ágain csiripelnek a madarak. Amikor a kofferján ült, ismét elgondolkodott, úgy ült ott a szobor előtt, ahogy otthon tette. Már ez az otthonom, azt hiszem, mondta Phillis.
Nincs lakása. Nincsen már munkája sem. És feltételezhető, hogy a szanatórium keresteti, mert elszökött. Meglehetősen legyengült a lelkiállapota, lába már nem fáj, kevésbé vizes a tapintása, dünnyögte maga elé. A két kofferral a kezében (és a mókussal) visszasétált a térre (nem a nyolcszögletűhöz), a szökőkúthoz. Nem ült le, elhatározta, hogy lemegy az aluljáróba és odamegy egy kéregető férfihoz.
Elszántan húzta maga után a két koffert, a másik kezében fogta a kalitkát, és lement a lépcsőn, de amint leért inába szállt a bátorsága. Félt odamenni azokhoz az emberekhez, mert olyan furcsa halszaguk van. Aztán azon gondolkodott, ő sincs jobb helyzetben, feltételezte, hogy holnap, vagy egy hét múlva ő sem fog jobban kinézni, ha ruhája nem is lesz elszaggatva, szaga azért már lesz, mint a húsnak, amit a dögevők otthagynak a kifutó végén az állatkertben. Valahogy mégsem tudta elképzelni magát mocskosan. Rászánta hát magát, hogy odamenjen az egyik férfihoz, aki nem tartott maga elé sem papírt (amire felírta, hogy kérem, segítsenek), sem pedig poharat, dobozt, egyebet. Egyszerűen csak ott ült alulról a harmadik lépcsőfokon és nézett maga elé. Leült hát nagy nehezen a férfi mellé. Nem szólt egy szót sem. Nem is nézett a férfira.
Eltelt pár óra. Még mindig egymás mellett ültek. Egymásra sem néztek.
Hirtelen megszólalt a férfi: „Nincs egy cigije? Olyan szép aranyoskám!” Phillis ránézett, majd várt. A férfi elfordult, majd ismét ránézett: „elnézést, van egy szál cigije?” Kísértetiesen hasonló volt, mint amit előbb mondott, azzal a különbséggel, hogy nem tett Phillisre megjegyzést, talán rájött, nem a két szép szeméért ült mellé a nő. „Gondolom, nincs, és nem is ezért ült ide.” Nem, nincsen cigim, mondta Phillis, másért ültem ide, kérdezni szeretnék valamit. „Reméltem, hogy nem ezt mondja.” Ne értsen félre, no, nem kikérdezni akarom én magát, csupán érdeklődni szeretnék. Tudja, hol van a legközelebbi szálló? „Milyen szállóra gondol?” Hajléktalan szállóra. „Meglepett, hát tudnék egyet mondani, de én sem teszem be oda a lábam, jobb nekem a szabad ég alatt, tudja vidékről, messziről jöttem.” Értem, és tud valami jó búvóhelyet, ahol lenne számomra hely? Meg egy mosdó, persze. „Nézze, ott balra van egy vécé, ott pisilhet, hogy hova megy, arról már én nem dönthetek, de Aquincumnál van pár kő, rom, tudja ilyenek, oda kevesen mennek mostanában, menjen oda.” Köszönöm, monda Phillis, majd felállt és elment a vécére. Ahogy mondta a férfi, ott volt balra.
Bement, bedobta az apróját és bevitte magával a kofferjait is. Alig fért el a fülkében. Majd végzett dolgával. A tükör előtt állt és mosta az arcát. Nézegette magát, amikor egy prosti lépett be az ajtón. Ő is a tükör előtt állt és bámulta magát. „Drágám, nincs egy rúzsa véletlenül?” Nem tudom, én nem használok. „Milyen prosti maga, se rúzs, se bátorsága nincs?” Majd Phillis hátsójára vágott egyet. „Na, megtanítalak édes. Na, szóval, hol is van az a rúzs?” Belenyúlt Phillis kofferjába, majd előhúzott egy régi rúzst, amiről Phillis el is feledkezett. „Mégis van neked ilyen cicám. Na, már most édesem, így nincs, most megcsinálom az arcodat, ne legyén vakolat nélkül.” Történetesen kifestette Phillist, előhúzott a zsebéből egy arcpirosítót és kikente az arcát. Majd amikor végzett, így szólt: „Cica, kész is vagy, mehetsz utadra.” Phillis el sem hitte mit lát, de végtére is, jól megcsinálták. Legvégén azért felfirkantott egy nevet a rúzsával: KANT. Gondolta, ha lúd, legyen kövér. Persze, elég ügyefogyottan nézett ki ott a tükrön egy KANT, de miért is ne.
Mindesetre valamivel le kellett vezetnie a legutóbb történt eseményeket. Nincs háza, egy hajléktalan férfitól kért segítséget, kifestette egy prosti és még fenéken is vágta. És nem szívesen fekszik kint a szabadban, de a szállóban sem akar aludni. Így elment az aquincumi romokhoz, hátha talál magának helyet. Néhány épen maradt viadukt állt a főút két sávja között, közel a múzeumhoz. A Szentendre felé vezető sáv kicsit magasabban volt a másikhoz képest, ezáltal keletkezett ott egy kis behúzódó hely. Alig fért el, felfeküdt a kövekre, maga mellé rakta koffereit, és a ketrecet, mókussal. Maga mellé rakta tárgyait és a karján olvasható idézetet mormolta maga elé, mintha imádkozna.
