Hajnal volt, a mélyben férfi kiabált, nő sikított, G. kinyitotta az ablakot, lenézett, az öreg=pesti=belvárosi ház udvarán többen álltak, néztek felfelé. G. leszólt, mi van, mi történt? Az egyik nő felmutatott, ott-ott-nézze. G. felnézett.
A háztetőn, a peremen fiatal nő állt.
Mozdulatlanul. Ugrani akar, kiabálta egy férfi, de hát nem szabad, mondta lent valaki, az élet szép, erre csak felröhögtek, egy kamasz nevetett, hogy: Az élet szép? Nahát.
G. nézte a nőt az ablakból, arra gondolt, szép nő. Harminc körül lehetett, vékony, karcsú, szőkés, ne tegye, megyek, mondta-intett-kiabált át, a nő úgy tíz méterre lehetett az ablakától, megyek, várjon. Felvett valami ruhát, kiszaladt a folyosóra, fel a lépcsőn, a padlásra vezető vasajtó zárva volt; akkor hogyan juthatott ki a nő a tetőre? G. észrevette az ablakot az ajtó mellett, aztán kimászott ő is. A nő néhány méterre állhatott, szép nő volt, igen. Miért akar leugrani, kérdezte G. A nő lassan elfordult a mélytől, ránézett, várt. Hogy mondjon valamit? Még ilyen hülyeséget kérdezzen? Hogy mondjak valamit, gondolta G., de mit? Mit is?
Mit lehet mondani a tető peremén álló fiatal nőnek? Annak, aki mezítláb áll a cserepeken. Fekete szoknyában, fehér ingben. Néz rá némán, de ugrani akar. És maga mellé tette a cipőjét, a karóráját. Azt hallotta, olvasta valahol, jutott G. eszébe, hogy ilyenkor beszélgetést kell kezdeni, vitatkozni nem szabad, hagyni rá mindent, de beszélni-beszéltetni kell. Ezt tudta. Aki beszél, az nem ugrik, a beszéd a remény.
Ne ugorjon, mondta végül G., nem jó. Ha a szerelem miatt ugrik, nem jó. Látja, engem elhagyott a barátnőm, három hete ment el; másé lettem, mondta egy reggel, ment, én szenvedek, mint az állat, képzelje, itt élt velem, együtt ébredtünk, de meglopott, tudta, hol tartom a pénzem, a vastartalékot, elvett belőle, nem sokat, mindig egy kicsit, igen. Meglopott, ez nagyon fájt. Ne ugorjon, mondta G., a nő nézett rá, és G. megint arra gondolt, milyen szép nő. Nézze, ott lakom, látja, mutatott G. az ablakra, az ott a konyhaablakom, jöjjön le, főzök kávét. Nagyon jó a kávém, erős. Tejjel issza?
A nő elmosolyodott, lassan visszafordult a perem felé.
A város fölött szürke felhők lebegtek, a háztetők rozsdás vörösen vették őket körül, ameddig a szem ellátott. Valahol harangoztak, az égen repülő zúgott el.
Milyen szép nő, gondolta G. megint, micsoda szerencsém van, lejön, iszunk kávét, zenét teszek fel neki, meggyújtom a gyertyát, azt szeretik a nők, bort iszunk, beszélgetünk, talán nevetünk is, majd mesél magáról, én is mesélek magamról, este elmegyünk moziba. Éjjel itt alszik nálam. Majd meglátjuk.
Hogy hívják, kérdezte G., de a nő nem válaszolt. Laura? Ilona? Györgyi? Dorottya? Eszter? Én, folytatta G. negyvenöt éves vagyok, itt lakom ebben a házban tíz éve, a lakás kicsi, de az enyém, látja, és mutatta megint az ablakot. A nyitott ablakot. Egyedül élek. Akarja tudni, hol tartom a pénzemet? Megmondom, egy könyvben van, rájött ő is, nem valami jó rejtekhely, kérem, jöjjön.
A nő megint megfordult, G.-re nézett.
Milyen szép vagy, mondta G., és mosolygott.
A nő lassan felemelte a karját, mint aki lendületet vesz, hé, mondta G., lakj velem. Van kedved hozzá? Hozzám? Már nem iszom. Régen ittam, vodkát, pálinkát, sok bort. Ma már csak néha, ha rám jön, akkor leiszom magam, de hát mindenkinek el kell követnie a hibáit. Mit szólsz? Most akkor? A nő csak nézett rá. Hallgattak. A nő lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, ledobta a mélybe.
Tudod, mondta G., már nem haragszom rá, mert lopott a pénzemből. Hogy kiszedte a könyvből, szegénynek nem volt soha pénze, én meg hogyan is gondolhattam, hogy abba a könyvbe tegyem. Az ember társas lény, ez a könyv címe, abban tartom a pénzemet. Mindenki azt mondta vessek magamra, minek bíztam benne, majd legközelebb jobban vigyázol, ilyeneket magyaráztak, meg vigyorogtak; a fenébe is, tudod mit, lejössz, én életre rugdalom az öreg kocsimat, elmegyünk a tengerhez, régen el akartam már menni, giccses ötlet, de mégis, a tenger jó, nem? Este vacsorázunk egy étteremben. Mi és a tenger. Mit szólsz?
A nő lassan elhúzódott a peremtől. És nézett rá egyre. A kék szemével.
Látod, mondta G., a tenger mindent elsimít, igaz?
És örült, hogy sikerült. Hogy a tenger hatott. Mert a tenger mindig hat, gondolta és nevetett magában. Óvatosan megfordult, nézte a háztetőt, a nyitott ablakot, amin kimászott, arra gondolt, hogy akkor most előre megy, bemászik, óvatosan besegíti a nőt, és…
Aztán visszafordult.
De a nő már nem volt ott.
Kalász István: A tenger hatalma (novella)
