Az idei év hatodik Új Forrásának borítója szoc-art szitanyomatra hajaz. Mintha „vasfüggöny-layerrel” bolondították volna Warholt. A háttérben raszteres Vörös Brigád-plecsni, amit elegánsan nyomnak el a ciklámen és sárga körök. A K. Horváth Zsolt vendégszerkesztő által tető alá hozott lapban a többi között révaista irodalompolitikáról, a főváros intimnek vélt hibrid teréről, Petrigalla Pál szalonjáról és a szocialista könyvtárkoncepcióról is olvashatunk.
A tatabányai folyóirat kora nyári száma értékes tanulmányblokkot szentel a keleti blokk művészeti életének, ám mielőtt erre részletesen is kitérnénk, először is egy szépirodalmi anyaggal érdemes számot vetnünk. A szocializmus világába Nyerges András prózája vezeti be az olvasót. Negyvenkilenc őszén érkezünk meg A negyvenesek pavilonja című regényből kiragadott történetbe. Ekkor kerül az iskolába az új tornatanár is. A lapáttenyerű behemót félmeztelenre vetkőzteti a nebulókat, muszklikat akar látni. Muszklikat, mintha az Öreg Kontinens keleti felét pár évvel korábban bekebelező vörös óriás volna, akinek szintúgy bicepszekre van szüksége. Építeni. A szocializmust. A főhős gyermek lehetőséget lát abban, hogy amint az udvari testneveléssel rémisztgető tornatanár, úgy szülei is tagjai a pártnak. A Magyar Dolgozókénak. Az anya éppen emiatt túlórázik. Révai elvtárs ugyanis a minisztériumban kíván szocialista rendet vágni. Szóval negyvenkilenc. Na nem az, ami a „fényes csillag” negyvennyolcat követte, hanem egy másik csillag nevében fogant korszak negyvenkilence. A vörösé.
A két éra, levertségünk e két szomorú korszaka a Reichert Gábor által választott címben ér össze. „Azelőtt Kossuthnak nevezték, most Rákosinak hívják!” Reichert Nagy Sándor 1952-ben, Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapja alkalmából „népünk bölcs vezérét” köszöntő antológiában megjelent novellájából idéz. A tatabányai kritikus ott folytatja, ahol a Nyerges-próza véget ért: tanulmánya a Révai-féle kultúrpolitika működését mutatja be. A dolgozat szerzője bevezetőjében említi, hogy irodalomtörténet-írásunkban kevés szó esik az 1948 és 1953 közötti alkotásokról. Ennek legfőbb oka az akkor készült művek alacsony színvonala. Ám a háttérben ott motoszkál Czigány Lóránt gondolata is, aki szerint afféle kelet-európai sajátosság az, hogy könnyebben kanonizáljuk a rebelliseket, a hatalommal kokettáló művészetet pedig szívesebben ignoráljuk. Czigány tanulmányára hivatkozva mutat rá Reichert, hogy a fennálló rendszert dicsőítő alkalmi költészet Magyarországon jóval korábbra nyúlik vissza a huszadik század ötvenes éveinél. Hazánkban a felvilágosodás óta akadnak bárdok szép számmal, akik lelkendezve pengették lantjukat a mindenkori Eduárd nagyobb dicsőségére. Nos, „Sztálin legjobb magyar tanítványa” nem léptetett ugyan fakó lovon – fehéren meg aztán pláne nem –, inkább a gabonatáblában fényképezkedett, de az 1950-es évek (szellemi) elnyomása túlszárnyalt minden korábbit – állítja a szerző. Persze noha apelláta nem is igen volt, azért módszerekben a Révai-korszak alatt történt némi finomodás.
1949-ben, amikor a világ egyik fele Sztálinnak, a „népek barátjának” hetvenedik születésnapjára készült, Magyarországon az Írószövetség összes tagját levélben szólították fel, hogy a Generalisszimuszhoz méltó költeménnyel méltóztassék kedveskedni. Három esztendővel később viszont, a Rákosi-jubileum évében már csak a megbízható kádereknek küldték a borítékot. A tanulmány abba a korszakba ás le, amelyet sziporkázó szellemességgel mutat be Hamvai Kornél Szigliget című színdarabja is: amikor az írókat „beutalják” az alkotóházba, a fiatalokat díjakkal édesgeti magához a hatalom, a munkaverseny nevében pedig 120 %-os katarzisemelést vár tőlük. A dolgozat kiemeli, hogy a Révai-kurzus nagy figyelmet szentelt és nagy példányszámban jelentetett meg különböző antológiaköteteteket. Ezzel egyrészt az értelmiség egy akolba gyűjtését üzenték, a múlt alkotóit pedig hasonlóképpen, a válogatáskötetbe rendezés mentén kanonizálták újra. Az általános helyzetkép felvázolása után az írás a Magyar írók Rákosi Mátyásról című ünnepi antológiára fókuszál. A gyűjtemény szövegei kapcsán Reichert fontosnak tartja kiemelni, hogy azok sem tematikailag, sem pedig szókincsüket tekintve nem túl változatosak. Ennek alapját abban látja a szerző, hogy az alkotók kizárólag a tudatosan patyolattisztára vakolt Rákosi-biográfiákból dolgozhattak. Reichert tanulmánya nem egy zárványt, egy példa nélkül álló jelenséget ismertet, hanem konkrét eseten keresztül viszi közelebb olvasóját a Révai-rezsim merőben irodalmiatlan irodalmi valóságához.
Az újfajta művészeteszmény térnyerését, és a képzelet térvesztését bemutató dolgozatot egy, a szimbolikus térrel foglalkozó írás követi. Süle Tamara A kitüntetett tér című tanulmánya alcímében a Szabadság téri szovjet emlékmű körül kialakult jogi, politikai és szimbolikus küzdelmek bemutatását ígéri. Nagy falat. Nekem – többszöri újraolvasás után is – úgy tűnt, túlságosan is nagy. A szerző a közterületeken, szimbolikus tereken felállított alkotásokat ért rongálások mögöttes okainak feltárásával ragadja meg az olvasó figyelmét. A szakirodalom használatában azonban némi hiányosságot vesz észre a téma iránt érdeklődő olvasó, ami bizony nem válik a dolgozat javára. Wehner Tibornak például egy 1986-es könyvére hivatkozik ugyan a szerző, említést sem tesz viszont a 2010-ben megjelent Modern magyar szobrászat 1945-2010 című alapvető opusra, mint ahogy Pótó János Az emlékeztetés helyei – Emlékművek és politika című könyvét sem látjuk viszont a jegyzetapparátusban. Pedig Pótó alaposan körbejárta a Szabadság téri emlékmű megrendelése és építése körül keringő legendákat és adatokat. Mint ahogy annak a gesztusnak a fontosságát is világossá tette, hogy a megszálló szovjet hatalom mennyire fontosnak tartotta a romokban heverő városban egy tudatformáló, a nép háláját „felszabadítója” irányába fordító monumentális emlékhely felállítását. Süle ezzel szemben a korabeli lapok lelkesültsége alapján érzi őszintének a nép örömét.
A legnagyobb hibát azonban véleményem szerint azzal véti, hogy következetlenül, saját logikájával ellentétesen érvel, ezzel a tanulmány végére éppenhogy ellentmond önmagának. Dolgozata elején a szerző ugyanis azt írja, hogy a köztér és a köztéren helyet foglaló emlékművek nemcsak díszítő és építészeti szempontból, hanem a társadalmi vagy szimbolikus emlékezet szempontjából is fontosak. Ezt követően a rendszerváltozás után egyedüliként meghagyott szovjet emlékművet ért heves verbális és tettleges erőszak változatos, de napjainkig jelen lévő megnyilvánulásait veszi sorra. Végezetül pedig éppen a Szabadság téri monumentum lényegtelenné válásával, kvázi „kihűlésével” indokolja, hogy felesleges azt eltávolítani. Holott éppen a szöveg mutat rá példás alapossággal, hogy a Szabadság téri emlékmű egyáltalán nem tekinthető kihűlt emlékhelynek. Ha viszont feledésbe merül egy szobor, egy köztéri alkotás – ezt szintén a szöveg állítja helyesen –, egyszersmind meg is szűnik emlékhely lenni. Ha pedig nem emlékhely, voltaképpen miféle funkcióval is bír a szimbolikus térben? – teheti hozzá az olvasó.
Orlovits Adrienn is konkrét példából indul. Tanulmányában a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár épületének történetét mutatja be, kiragadott esettanulmányán keresztül pedig a szocializmus idején épített épületek árnyaltabb, kritikailag érzékenyebb reflexiójának szükségességére hívja fel a figyelmet. Plasztikusan vázolja a könyvtárnak mint közösségi térnek és reprezentációs felületnek a kultúrpolitika részéről való alkalmazását, a szocializmust építő, feltört tenyerű munkások szabadpolc-labirintusba terelésének tudatos programját. A könyvtár ugyanis a propaganda, a történelemformálás, a homo socialisticus bonus, vagyis a jó szocialista ember nevelésének helyszíne.
Orwell hőse a várostól messze, a szabadban (v)élte az intimitást. A szocializmus magyarországi lakójának pedig a kisközösségi terek, a magánlakások maradtak. A korszakban házibulik, lakásszemináriumok és lakásszínházi előadások jelentették a civil együttlét egyetlen lehetséges alternatíváját. Ilyen helyszín volt Petrigalla Pál lakásán az ötvenes évektől a hetvenes évekig működő szalon, ami felolvasásoknak, kiállításoknak adott helyet. Petrigalla szalonját mutatja be Bódi Lóránt kiváló dolgozata. Bódi interjúkat, állambiztonsági iratanyagot és korábbi részdokumentumokat használt fel tanulmányához. Ügyesen elkerüli viszont a jelentésekben rejlő virtuális-, pszeudo-valóság érvényesnek tételezését. A szerző naprakészsége is példás. Kéziratban olvasta az azóta már megjelent, Micsinay Tamásról szóló Andor Mihály-írást, és nemcsak ismeri, hanem egy ponton korrigálja is Gervai András Fedőneve: „szocializmus” című, pár hónapja kapható kötetét.
A szocializmus-blokkba tartozik Bazsányi Sándornak és Wesselényi-Garay Andornak, Mészöly Miklós Filmjéről írt négykezese is. Az irodalom- és az építészetkritikus egymás szövegrészeit gondolta tovább, látta el jegyzetekkel. Finom munka. Mint ahogy Mészöly vászonra vetülő városszövet-víziója is. És finom munkák díszítik a lapszámot, hiszen az írások között Szabó Lajos kalligráfiáin pihenhet meg szemünk.
Ha építőtábort, Csillabércet, úttörődaltól hangos pagonyt nem is ígér, azért egy csipet szocializmust nyarunk elé csempész az Új Forrás 2011/6. száma. Aki megismerni, érteni szeretné a Rákosi- és a Kádár-rendszer művészetpolitikáját, -propagandáját, annak feltétlenül kötelező olvasmány, de aki a megdöbbentő abszurdokat kedveli, az se hagyja ki!
Új Forrás, 2011/6.
