Minden gyatra blockbuster után szilárd fogadalmat teszek arra vonatkozóan, hogy ezentúl alapos mérlegelés után döntöm el, melyik produkcióért vagyok hajlandó kiperkálni a jegy árát, nehogy a mozi közösségi élménye végül felülírja a filmélményt. Az X-Men: Az elsőkben – munkanélküliként – pláne bíztam. Nem ért csalódás.
Sose mélyültem el az X-Men füzetek behatóbb tanulmányozásában, így gyakorlatilag előképzettség nélkül, popkulturális szűzhártyával ültem be a moziba. A film elején viszont – ha eltekintek a zseniális nyitánytól – majdnem sikerült meggyőznöm magam a csapnivaló minőségről és töprengeni kezdtem azon, ezért vajon minek szurkoltam le a multiplex-árat. A mozifilm első fele infantilis szinten igyekszik minket elhelyezni a hatvanas évek miliőjében, ráadásul olyan idegesítő hangsúllyal szuggerálja Magneto zsidó származását, hogy már azt hittem, a címben foglalt First Class-hoz hasonlóan engem is elsősnek néznek. Mindenkit egyesével bemutatunk, ráérünk, ne zavarjon senkit, hogy ez már a negyedik X-Men film, batár nagy reveláció még mindig, hogy a mutánsok nincsenek egyedül. Szóval vánszorogtunk szép nyugisan, itt-ott menő mutációk csaptak be szélről, és az egész hacacáré a film rajongói allűrökkel telepakolt tőkesúlyát próbálta meg minden áron kinyomni. Na, a baj ott indult, hogy a főszál minden volt, csak súlyos nem. Fel nem foghatom, minek kellett a kubai rakétaválságot leteperni és ügyetlenkedve belefeledkezni.
Ha már erőszakoljuk a történelmet, annak legyen nyoma, pofozzák ironikus gesztussal alternatív kifutásokig, mint a Watchmenben. Itt töltelékszaga volt a dolognak, ha csak el nem tekintünk egy mérvadó dramaturgiai elemtől, nevezetesen a korszellemtől. Szóval nem is igazán Kuba érdekel minket, hanem Magneto sorsa az, ami itt eldől. A válság csak háttér és a jó munkásember persze púrhabbal tölti fel a hézagokat. Nyilván az volt ezzel a cél, hogy a hidegháborús paranoid hangulat rímeljen az ember-mutáns viszonyra. Azonban a kubai válságot a filmben mutánsok generálják és oldják meg, tehát nem rajtuk kívül álló eseménysor, hanem lényegében ők befolyásolják a történéseket. Ergo elvész a hátborzongató kilátástalanság. Kicsit túlszaladtam most a célvonalon, de a First Class legfontosabb buktatója éppen az alaptörténet, ami igencsak képregényes lett. Fogtam, hogy ez az alapanyag, de ami elég a képregényeknek, nem biztos, hogy egy filmen is megteszi. Bár a főszál nem mutálódott az élvezhetetlenségig, mégis markánsan érezni lehetett, hogy mi most nem mellékesen egy karakterdrámát sasolunk.
Két férfi, Xavier és Lensherr legendás barátságát és legendás szembefordulását. Ezt a legendát a rendező szépen, arccal bele is nyomja a stilizált anyaföldbe. Mert egyrészt van két ellentétes ideákkal bélelt karakter, másrészt viszont a készítőknek ezt fekete és fehér közhelyes dualizmusáig sikerült stilizálniuk. Idealizált beszélgetéseik érdekesek, de semmit nem adnak hozzá a már korábban kialakult standard képhez. Ne várják tőlem, hogy egy filozofálgatás közben sakkozó páros csendéletét – nem először – látva mélyen befecskendezi majd agyamba magát az a tény, hogy ezek igenis a tábla halál ellentétes pólusán tanyáznak, ugyanakkor ambivalens módon barátok. Ebben a filmben nincs olyan, hogy barátság. Könyörgöm, Magnetot szolid kis magánhadjárata közben szedik össze valahol „te-is-mutáns-vagy-hé”-alapon. Legelső kollaborációjától szadista elköszönéséig kizárólag érdekbarátság fűzi őt az X-Menhez. Jó, persze van itt egymás agyában turkálás, emlékidézgetés közbeni közös bőgés, továbbá McAvoy és Fassbender marha jók Xavier és Lansherr szerepében, működne a dolog, ha jól megírták volna. Szerintem ezen a téren a film – nem túl bántóan azért, de – sekélyes maradt. Néhol csak elszórt félmondatokból tudjuk, mi az ábra. A tetőponthoz érve azért némileg kiköszörülik a csorbát, de akkor is inkább vadidegenekből (rendezői ukázra) összeforrt harctársak ők, mint országos cimborák. A kettejük közti idegenérzet pedig cipőbe szórt homokként lapul végig. Ez talán abból az apróságból fakad, hogy Magneto egész egyszerűen tojik mindenkire. Ignorálja a nemes célokat, leöli a nemezisét és annyi. Az a meghatározó momentum, ami kiváltja belőle az emberiség iránt érzett globális gyűlöletét, egyszerűen nincs jól bemutatva – gyerekkori trauma, ami annyit jelent, hogy a film egésze alatt tisztában vagyunk gonoszságával; nem tesz meg nagy utat A-ból B-be, mert eleve B-ből indul. Fura módon – Fassbendernek hála – a felszín alatt mégis tapasztalható némi jellemfejlődés. Különösen a végső katarzis sikerült igazán ütősre. Nem fanyalgok tovább.
A film második fele, ahonnan végre méltóztatnak ténylegesen magáról a First Class-ról regélni, igazán szórakoztató. Az osztott képernyős montázsok dögösek, még egy baromi laza cameo-t is tartogattak nekünk, amit titkon reméltem, ezer hála tehát. A látvány szép, a Bestia és Mystique közti kölcsönhatás jobban működik, mint a két központi figura konfliktusa. Mellékszereplőkből (Kevin Bacon különösen meggyőző főgonosz) is korrekt a kínálat, pavlovi reflexem egyértelműen beindult a többi X-Men film (és képregény) irányába is. A trailereket látva egy igen hangulatos, a szuperképességeket előtérbe helyező sztorira számítottam, és úgy voltam vele, bármit csinálnak is a karakterekkel, ha átélhetőséget biztosít a film, én nem panaszkodom. A fentiekből egyértelműen kitűnik, ez nem sikerült maradéktalanul: úgy fest, képtelen vagyok halvány fintor nélkül szólni a végeredményről. Ugyanakkor a fontosabb színészek kitűnő munkát végeznek, a dialógusok is képesek intelligenciát sugallni, csak valahogy hiteles, komplex egésszé nem állnak össze két óra alatt sem. De mind a szuperképességek és a képregény iránti geek-elfogultságom emészthetővé teszi a művet.
Nem mondom, hogy a nyári mozidömping ártalmatlan mellékterméke, hiszen egy franchise konkrét előzményeként, nem légüres térben, hanem rajongók kontinuitásra érzékeny lelki világában mozog, amit már a hype alatt sikerült letarolni. Mindemellett azonban nem hiszem, hogy ordas nagy hiba volt megcsinálni. Méltó az X-Men névre és a pénzem se a semmire vertem el.
X – Men: Az elsők (X-Men: First Class), 2011. Rendezte: Matthew Vaughn, Forgatókönyv: Ashley Miller, Zack Stentz, Jane Goldman, Matthew Vaughn. Forgalmazza: 20th Century Fox.
Igazából nem igazodom ki az íráson, mert miután terjengősen felsololtatnak a negatívumok, a zárószó mégis az, hogy jó film. Egyáltalán, a szuperhős mozik között hol helyeznéd el? Az sokat elárulna.
A magam részéről nem látok ilyen éles határt az eleje és a vége között, azzal is vitatkoznék, hogy fölösleges bemutatni a szereplőket, hisz már ismerjük őket, de ez nem igaz, mert más az ember 20 évesen és 60 évesen. A First Class pedig tegyen bármennyi utalást a már elkészült filmekre, igyekszik megállni a saját lábán.
Ami a diológusokat illeti, szinte bisztosra veszem, hogy szinkronosan láttad. Rengeteget ront rajta, az eredeti cseppet sem mesterkélt.
És végül, de nem legutolsó sorban, a rakétaválság kifejeztten üdítő most, amikor vagy a terrorizmus az ellenség (Vasember) vagy a bűn látszik megállíthatatlannak (Batman)
nem igazdodsz ki teljesen érthető, mivel rohadtul vártam ezt a filmet és szeretni is akarom, de valahogy akkor sem sikerül csont nélkül – az eleje és vége közt nincs is határ, csak ahhoz képest mondta, hogy Magneto motivációi az első félidőben kevéssé vannak kihangsúlyozva, nincsen helyén a karakter, ez zavar végig, majdhogynem egysíkú a pasas, mert gyűlölet és kész, ezt megfejelték egy “több is van benned” dumával – és én valami sokkal mélyebb válságban megszülető, ambivalensebb karaktert képzeltem el, ha már különbség 20 meg 60 között. a vége szimplán hatásosabban mutatja be ezt a gonosz standardet – a szobában sokkozó dialógus kifejezetten tetszik – az pedig hogy mindnekit egyesével mutatunk be azt leginkább arra értem, h magnetoról egy kép, xavierről egy kép moiráról egy kép – ezek forognak, aztán összeérnek…valahogy
jah üdítő volt Kuba mert legalább nem szájbarágós mint Vasemberben az Irán csúny, rossz fúj attitűdtől ellentétben
nem tudom eldönteni, hiba-e elhelyezni más mozik között – mert nyilvánvalóan tényleg támpontot adna, kissé nem egyértelmű véleményemről, másrészt igyekeztem önmagában, elsősorban mint filmet értékelni – amúgy szerintem a Vasembernél jobb (de ez megint nem releváns, mert egyszerűen azt a karaktert nem bírom annyira, viszont ez azért összetettebb film), de az X-men 1-2nél és a Watchmennél biztos, hogy sokkal kommerszebb, ergó szvsz bénább
röviden annyi a bajom, hogy magneto és xavier többet érdemeltek volna – másodjára is megnéztem és másodjára se gondolom másként – a fő szálat sem, és ahhoz képest, hogy hangoztatják, mennyire kevés akció van benne, a Xavier iskola még így is kb csak egy CIA leágazás, harc közepette jött létre, már úgy értem annak totális függvényében, ez meg inkább első osztag, mint első osztály – lehet, hogy tévedtem, mikor azt írtam, nincsenek allűrjeim a filmmel kapcsolatban
jah igen – azt, hogy az X-Men képregényeket nem olvastam betevően de mégis elfogult vagyok iránta – annyit azért átnyálaztam, hogy megalapozza benne a karakterek és a világa milyenségét
Szerintem nem követelmény a képregények ismerete, emiatt is fölösleges szabadkozni, Shawnak pölö köze sincs a képregénybeli megfelelőjéhez, mégis jól ált neki ez a “hidegháborús Bond főgonosz” stílus. 🙂
A B-ből B pontba egyébként szerintem is igaz, Erik már a haláltáborban el van veszve, mégis, csak a végén lépi át azt a határt, ahonnan nincs visszaút. Nem érzem úgy, hogy a barátság megalapozatlan lenne, az emlékidézés, meg életmentés és közös tanítás igenis sokat nyom a latba, ugyanakkor a film egyetlen nagy hibájának tartom, hogy nem tudja eldönteni, 1 részes prequel akar-e lenni, vagy új trilógia. Mert habár egyértelmű a folytatások szándéka, az egész Magneto-Xavier mizériát letudták 1 rész alatt. És akkor most mi jön? A többi részben is egymást gyepálják majd, mint a trilógiában?
jah – az mondjuk nem zavar, hogy a filmek kontinuitását nem vették számításba – szerintem a közös tanítás, nem volt a leghithűbben bemutatva – úgy értem azok a jelenetek jók lettek, de xavier-erik viszonyhoz nem adtak hozzá semmit, pont hogy azok voltak a könnyedebb szegmensek – nem tudom, lehet én nem vagyok fogékony erre, de akkor is totál idegennek hat a két karakter – Shaw likvidálásán kívül nem sok közös céljuk volt – pár dialógus alapozta meg összesen az ember-mutáns kérdésben foglalt álláspontjukat – szóval nem volt rossz, csak kevés
az életmentés – bárkit kihúzott volna xavier, szerintem az egy impotens jelenet volt