Kántás Balázs Összefutás című legújabb verseskötete ötvenkét oldal terjedelmű, karcsú, ám tartalmas könyv, amely Rónai-Balázs Zoltán szerkesztésében a Napkút Kiadónál jelent meg. Különösen érdekes feladatnak éreztem egy ilyen című (és főként a szó hagyományos értelmében lírai darabokat felmutató) fiatalos kötet „átfutását”, áttanulmányozását, és adott esetben egy ifjú költői pályafutás jelenlegi állomásának villámanalízisét.
Összefutás. A címadás nem pusztán frappáns, hanem a maga egyszerűségében tetszetős, sokrétű jelentésszerkezettel bíró, igekötős szóalakjának jóvoltából különféle képzettársításokat idéz fel („összefut a nyál a szánkban”, „összefutnak a szálak az egyre szövevényesebb emberi kapcsolatok hálójában”, de használhatjuk a kifejezést az „összeáll a kép” szinonimájaként is).
A kötet borítójának emblémájául Hegedűs János fényképe szolgál: a feketére „hangolt” háttérben két fehér, egymást keresztező sínpárt látunk egy úton, melyről nem tudni, éppen milyen irányt vesz, ám a borító hangulata mindenképpen sejtelmes, végtelenbe tartó hatást kelt. Feltehetőleg lapszéltől lapszélig és tovább „kattog-csattog, kattog-csattog” − az eddigi munkái alapján képviseleti költőnek tartható − Kántás Balázs többnyire rövid, szinte haikuba hajló, a szerelem olykor 13 lanthúrját megpendítő negyvenhárom verse. A vonat mint kulcsmetafora különben felbukkan többek közt a kötet (…tenyerem leveleibe…) című versében is („fut alattunk az az azonosíthatatlan sötétkék vonat”).
Az Összefutást korábbi költői hagyományok felidézéseként a szerző kedvesének, Szabó Piroskának ajánlja, akit több versben meg is szólít (pl. Hátranézel, Nem látjuk meg). A kötet három tematikus ciklus mentén (Térkép, Szájzár, Összefutás) szerveződik. Az Összefutás című ciklus utolsó darabja a címadó vers, ezért a gyanútlan olvasóval előfordulhat, hogy − az Agatha Christie-regényeken nevelkedett gyerekek cseles gesztusával − a könyv végéről kezdi el a szisztematikus olvasást, és hamar rábukkan az egyik kulcsmondatra: „csak az a végső, magát mindig újrajátszó összefutás”.
Kántás Balázs verseskönyve ugyan karcsú, ám formai jegyekben, antik és modern költői eszközökben bővelkedik. Alliterációk, finoman bújtatott ötsoronkénti rímek, lazán kötött, hol haikura, hol szonettformára emlékeztető ritmusok váltják egymást. A lírai én attitűdje szándékoltan szenvedélyesnek, naivnak és patetikusnak tetszik. Alkalmasint a párkapcsolati idill látszólagos lehetetlensége elleni, Ady nevéhez köthető „mégis-morál”, máskor pedig a trubadúrlíra hangulatát idézik meg Kántás versei, mintha a beszélő nagy vehemenciával küzdené át magát a párkapcsolati dilemmákon és a környezet betonkemény aggályain, előszeretettel használva az orvosi, pszichológiai, biológiai, máskor technicista szóképeket, metaforikát (pl. orvosi-pszichológiai: „röntgenfelvétel”; „röntgenfény”; „csontok”; „vérköreimben”; „kezed agyam kamráiban kutat”; „ahogy tű hatol vénafolyódba”, biológiai: „vagyunk növényagyakkal szárnytalanul”, technicista: „vonatmenetrend”; „elektromos-kék”; „a homlokomon körberohanó csontszürke mutató a mostba merülve megáll”; „ventilátorpropeller” mint az emberi testek közeledésének metaforája stb.). A színek érdekes komplementer rendje rajzolódik ki a versek folytonosságában. A szerző nem csak a környező tájat, de benne magát az embert, másutt az emberpárt is színek által övezve jeleníti meg: a kötet spektrumában előfordul például zöld, arany (a szeretett hölgy arca), zöld-vörös, kék (láng), szürke. A lírai én fémes-szürke ábrázatával szemben a szeretett nőalak arca több helyütt arany fényben tűnik fel, akárcsak a középkori egyházi festményeken a szentek, az angyalok vagy épp Jézus Krisztus arca.
Az Összefutás egyes darabjai olykor a mai köznyelvtől idegen, historizáló elemeket is tartalmaznak, pl. „metróalagútba szorulva várod, valaki még hátha odadob neked egy rozsdás obulust” (obulus: az ókorban és a középkorban használatos, dénár értékű pénzdarab, aprópénz, melyet egyes kultúrákban a halott ember szemére vagy szájába helyeztek). E kifejezés használata arra is utalhat, hogy a szerző még a középkori társadalmi állapotokat, a lovagi szerelmet is idillikusnak találja a mindenkori jelen, vagy − ahogy ő maga nevezi az időt − a „haldokló most” viszonylatában.
A Haldokló most címet viselő vers atmoszférája kimondottan a kései Ady-lírával mutat rokon vonásokat, már-már az egyes kifejezések szintjén is. A Macskák játszanak az őszben kezdetű verset („Macskák játszanak az őszben. / Most nem vagyunk halottak. / Kéken átértelmeződik a temető fogalma. / Szél – irányjelzés a kéznek. / Hajadban barna falevelek./ A haldokló mostba nézek, / de nem engedem el a kezed.”) példának okáért az Őrizem a szemed című Ady-verssel állíthatjuk párhuzamba. Ugyanígy az idő, a mulandóság ősi toposza áll a Mutató című vers középpontjában, amely eszünkbe juttathatja Hieronymus Bosch festményeinek danse macabre-motívumát: „A homlokomon körberohanó / csontszürke mutató / a mostba merülve megáll”.
Megítélésem szerint érdemes Kántás Balázs negyedik kötetét leemelni a könyvespolcról. Az ablaküvegek közötti tér (Búvópatak Kiadó, 2008), az Öngyulladás (Napkút Kiadó, 2008) és az Éntelen ének (versek magyarul és angolul, Búvópatak Kiadó, 2009) című kötetek után a szerző legújabb könyve ideális eszközként szolgálhat a szerelemre hangolt ember kezében, aki metaforikus értelemben vett „tájfutóként” igyekszik megtalálni a számára fontos helyeket, emberi kapcsolatokat korunk koordinálatlanul összefutó-széttáncoló, kiszámíthatatlanul széttartó szürrealitásában.
Kántás Balázs: Összefutás, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.
