Kisebb felhördülést váltott ki a Facebook-felhasználók körében a közösségi portál egyik legújabb húzása, melyre nemrégiben néhány szemfüles blogger hívta fel a figyelmet. Ha sikerül ugyanis jó pár egérkattintással átverekednünk magunkat a személyes beállítások rengetegén, akkor egy teljesen új arcfelismerő alkalmazást fedezhetünk fel.
Nomen est omen ― gondolhatták a virtuális metropolisz „építészei”, amikor önkényesen átrajzolták a profilok alaprajzát, megtoldva azt egy olyan alkalmazással, mely a képeket buzgón jelölgető ismerősök dolgát hivatott megkönnyíteni. A bökkenő csak annyi, hogy a fejlesztők úgy aktiválták az új programot, hogy arról nem kérték ki a felhasználók véleményét. A netközösség tagjainak reakciója arról árulkodik, hogy milyen nehéz meghúzni a virtuális tér posztok, lájkok és megosztott videók sokaságával áttört mezejében megképződő identitás és az offline énkép(zet)ek közötti szimbolikus határvonalat. Továbbá arról, hogy a Facebook-identitás milyen makacsul tapad még mindig a testhez, pontosabban a fényképek által közvetített testábrázolásokhoz. Képeink felcímkézése, a címkék jóváhagyása tulajdonképpen azt sugallja, hogy az adott képet önmagunk másaként (f)elismerjük. Az offline valósághoz képest a Facebookon fokozottabban kontrollálhatjuk így azt, hogy milyennek látsszunk, s tágabb értelemben ki milyen képet társítson hozzánk. A közösség említett zúgolódása ezért a megfosztottság és a kiszolgáltatottság érzésében gyökerezhet. Abban az érzésben, hogy ez a képfelismerő alkalmazás a kiválasztás szabadságát veszélyezteti. Az elmúlt években a kapcsolatok, a személyes emlékek és így az énkép körülhatárolásának új társadalmi gyakorlata, a tagelés ugyanis nem azonosságot feltételez, hanem sokkal inkább egyfajta szelekciót.
E jelentésképző mechanizmus sajátosságaira mutat rá egyébiránt az is, hogy a magyarul már igekötős formában is meghonosodott kifejezés (vesd össze: betagel, kitagel) eredeti jelentésmezője sokkal tágabb, mint ahogy azt a magyar „jelölés-jel” szóbokor sejtetné. Az Oxford középszótárt, de akár az Országh-Magay féle nagyszótárt felütve a szócikkek között első helyen szerepel az „árcédula, (bolti) címke” jelentésváltozat is. Ebbe a gondolati rendszerbe emelve a felhasználó által tetszőlegesen kiválasztott név nem pusztán egy „jel”, amelynek legfőbb funkciója a felhasználót a közösség többi tagjától elkülöníteni, hanem a maga módján egy termék, a virtuális identitás márkaneve is. Ebből következik, hogy a tagelést mint e virtuális produktum marketingjét is felfoghatjuk.
Az, hogy az identitás vég nélküli társadalmi és kulturális adok-kapok eredményeképpen képződik meg újra és újra, s így az identitásképzés egyfajta „szimbolikus kereskedelemként” is értelmezhető, egyáltalán nem új belátás. A Facebook mégis azért roppant érdekes, mert láthatóvá teszi az identitásképzés eddig csak látens módon működő folyamatait. A „lájk gomb” vagy pedig a kommentek rendre azt példázzák, hogy bármennyire is igyekszünk eredeti, egyéni képet kialakítani magunkról, e törekvéseinket mindig kizárólag előre meghatározott elbeszélői sémák között valósíthatjuk meg.
A Facebook-kommunikáció egyedi jellegét továbbá az adja, hogy ez a felület nem írható le egyértelműen a hagyományos írásbeliség-szóbeliség kategóriáival. Sokkal inkább beszélhetünk itt az írásbeliség és a szóbeliség közötti állapotról, vagy akár másodlagos írásbeliségről, hiszen a megosztott írásos tartalmak megformáltságukban a beszélt nyelv jellemzőit mutatják fel: rövidre szabott megjegyzések, töltelékszavaktól hemzsegő, egyszerű mondatszerkezetek sorakoznak gyors egymásutánban. Az interakciók efféle mintázata, illetve a tag szó előbb röviden kifejtett etimológiája miatt számomra a Facebook leginkább egy nyüzsgő kirakodóvásárnak tetszik, ahol pedig nem mást, mint saját (online) identitásunkat bocsátjuk áruba.
A standok között sétálva, vagyis a News Feedet egyre lentebb gördítve megmustrálhatjuk, hogy ki hogyan kínálja portékáját. A vásárfiát itt nem holmi közönséges valutában mérik: sokkal inkább lájkokban, kommentekben. A kupecek és kofák, pardon: felhasználók azon törik hát magukat, hogy például megosztott videóikkal minél fentebb srófolják a lájkok számát. Helypénz nincs, alkudozni viszont szinte kötelező. Aki nem teszi, azt talán komolyan se veszik: véleményez, megoszt és posztol is ezért a többség szorgalmasan. Ha a vásártér nagy nyüzsgésében valaki esetleg nem venne észre bennünket, akkor elég kicsit oldalba bökni az illetőt (na, persze csak a poke funkcióval). Viszont ha valaki túl rámenősen akarja ránk tukmálni saját portékáját (értsd: vele van tele az üzenőfal), akkor nem is kell hátat fordítanunk, csupán letiltjuk a posztjait.
S mint egy valamirevaló vásárban, itt is előbb-utóbb mutatványosokba botlik a bámészkodó: céllövölde és körhinta helyett Farmville és Café World szórakoztatja a sokadalmat. Zsákbamacska helyett „húzhatunk” napi idézetet vagy szerencsesütit, a szerelmeseknek tükrös mézeskalácsszív hiányában sajnos be kell érniük a Send Hearts! nevű alkalmazással. Kardnyelő és szakállas nő nincs. A napiszar.com-ra kattintva arról azonban bárki meggyőződhet, hogy az egyszervolt vásárok hangulatát meghatározó bizarr látványosságokban ez a virtuális vásári forgatag is bővelkedik.
