A Magyar Nemzeti Galéria idén nyáron különös játékra hív. Ha betartjuk a szabályokat, a Privát labirintusok című kiállítás segíthet közelebb kerülni az autisták világához, felfogásához, hétköznapjaihoz.
Egy labirintus útvesztőiben bolyongani lehet könnyed kaland és kihívás, hiszen tudjuk, előbb-utóbb – idő és kitartás kérdése csak – úgyis kitalálunk onnan. Meglátjuk a fényt, és minden mehet tovább a régi, megszokott kerékvágásban. Emlékként csak a bizsergető izgalom marad. Valakik számára azonban nincs kiút. Nekik egész életüket a falak között kell tölteniük, az újabb és újabb zsákutcák csak szorongást okoznak, nincs biztonságot adó állandóság, nincs kapaszkodó, amelyhez visszatérhetnének. Kábult tévelygés ez a félhomályban. Van egyáltalán kiút? Minden darabokra hullik, kicsúszik és elillan a kezek szorításából, de rendszerre szükség van. Ha nincs adva, hát önerőből, saját módszerek és szabályok szerint kell felépíteni.
“Ne figyelj, érints! / Ne érints, figyelj!” – szólít fel Csontó Lajos a tárlat elején. Le kell hát vetkőznünk a berögzött elvárásokat és a fennkölt befogadói attitűdöt. Nem várhatjuk, hogy a képek, a színek és technikai bravúrok lenyűgözzenek bennünket, itt bizony dolgozni kell az élményért és katarzisért. Egyfajta intellektuális játék ez, melynek a nyitottság és a megérteni akarás az alapja. Sok múlik azon, mennyire tudunk elszakadni saját meghitt világunktól, hogy egy másikba beleilleszkedhessünk. Az is fontos lehet, hogy önmagunkat lecsupaszítva merjünk odafordulni a másikhoz. Hagyni, hogy ő formáljon, vezessen. A saját élményeinket háttérbe szorítsuk és megadjuk magunkat egy ismeretlen ködnek. Egy csak sejthetőnek, melyről nem sokat beszélnek, ha pedig igen, akkor is csak jelszavakat dobálnak felénk a tévében szónokoló pszichológusok. Most megismerhetjük a másik, csendesebb oldalt is.
Utunkba a megragadható koncepció mankója nélkül kell belevágnunk. Alkotók és műveik követik, tisztán elkülöníthető, jellegzetes formavilágok és világlátások váltják egymást. A közös vonás a próbálkozás, hogy feldolgozzák, rendbe szedjék, élhetővé és érthetővé tegyék a külvilág számukra vibráló, ijesztő, kesze-kusza impulzusait, és találjanak egy szemléletet, egy módot, melyekre ebben az állandóan változóban ők is nyugodtan támaszkodhatnak.
Hogy mi se vesszünk el az elsőre irkafirkáknak tűnő képek között, falra festett, találó és ügyesen elhelyezett idézetek adnak útmutatást: „A valóság egy autista számára események, emberek, helyek, hangok és látványok zavarba ejtő, egymással kölcsönhatásban álló egyvelegét jelenti. Látszólag semminek sincsenek világos körvonalai, rendje vagy jelentése. […] A megrögzött szokások, az időpontok, a konkrét útvonalak és a rituálék segítenek rendszert teremteni az élet elviselhetetlen zűrzavarában.”
Az előbbi idézet a kiállítás első harmadát világítja meg, melynek nagy részét Lakatos Renáta rajzai töltik ki. Nem is egy világlátást érhetünk itt tetten, hanem egy megnyugtató, repetitív tevékenységet, visszabújást a csigaházba. Ismétlődő, geometrikus minták hevernek egymás mellett és egymáson. Feketék, narancsok, pirosak és lilák, kacskaringók és telesatírozott mezők töltik be az egész felületet. Szinte ugyanaz köszön vissza a képeken, de valami apró különbség mégis rejtőzik bennük: hol a vonalvezetés, hol az elrendezés, hol a választott alakzatok mennyisége és sűrűsége. Tiszta és ősi, feszültségeket leromboló kitörés ez, mely visszavezet ösztöneinkhez és egy elfelejtett, elhanyagolt, talán szégyellt egyszerűséghez, mely mégis szinte mindent felölel.
Ahogy tovább haladunk, egyre erősödik a logika és a rendszerbe foglalás iránti igény: eltűnnek a harsány színek, a vad satírok. A mértani formák egyöntetű győzelme ez: Varga Máté gondosan és megfontoltan helyezi el keresztjeit, kirakós darabjait, rombuszait és háromszögeit. Néha eltűnik egy-egy motívum, de csak hogy többszörösen, hangsúlyosabban köszönjön vissza. Csak az alkotások és az üres tér. Nem is maguk a képek, hanem a mögöttük álló munka a lenyűgöző: a türelem és az alázat. Megmutatni és érvényesíteni valamit, amit saját magáénak mondhat az alkotó.
Némi csendes és finom tematizálás mégis észlelhető: minden átmenet nélkül, ugyanazon a folyosón már a modern technikával tálalt modern élet kérdései várják a gyanútlan látogatót. A felgyorsult tempóban elvesztett és töredezetté vált, értelmezésre és újragondolásra váró önkép. Az új vívmányok – internet, TV, számítógépes játékok – birtokba vétele, sajátos és szokatlan megközelítése, alkalmazása; az egyes, elkülönült személy közeledése és kommunikációjának lehetetlensége a másik, elkülönült személyhez; a talajtalanság érzete, a gyökerek kutatása egyaránt megjelennek a falakon. A képek diagramokkal és tételekkel keresnek választ az előbb felsorolt problémákra. Kétségtelenül ez a kiállítás legszínesebb és legszórakoztatóbb, egyben legmélyebb és leginkább elgondolkodtató része. A kicsavart és váratlan megoldások előbb mosolyt és derűt, majd szemöldökráncolást és gondolatokat váltanak ki a nézelődőkből.
Fekete Balázs nevét emelném még ki, akinél a kreativitás már az alapanyagok megválasztásánál is kitűnik. A műsorújság egyik lapjára piros emberi alakot festett, fittyet hányva arra, hogy a Régi magyar tudósvilág este fél 9-kor kezdődik. A matematika tankönyv Hatvány, gyök, logaritmus fejezetéből kitépett lap hátoldalára pedig az életterv-hiány definícióját véste fel. Mondanivalóját versidézetekkel támasztja alá, rövid képregényeket, pontos térképeket és weboldalak hű mását kínálja: szerény és halk zsenialitás. Böczi Csaba alkotásain hangsúlyos a humor. Számítógépes program segítségével rajzolt abszurd és kacagtatóan hihetetlen figurák és történetek tárulnak elénk. Ki tudna ellenállni egy óriás kalózkutyának, egy bálban táncoló tehénnek, egy karmester-nyúlnak, vagy egy részeg embernek, aki 1495-ben nekiállt keresni a sárkány csontvázát?
A kiállítás vége felé a látogató könnyen rendszer és fonal nélkül maradhat. Ömlesztve talál ugyanis minimalista, hétköznapi tárgyakat ábrázoló festményeket, 3D-s képeket, lila és piros pacákat, számok rengetegét – melybe beleszédül és elveszhet –, és egy autista művészt bemutató videót. Mindezek valahogy tompán érzékelhetőek. Talán az előző részleg erős és hatásos képei és mondanivalója, talán az, hogy – még ha nehéz is beismerni – nekünk is kell valamilyen rendszer, amit követhetünk, amibe kapaszkodhatunk. Keserű érzés így sem tölti el a látogatót, a kiállítótérből kilépve ugyanis kör alakban elhelyezett táblácskák mesélnek könnyes-mosolygós, enyhet adó történeteket a hétköznapokból.
A siker nem garantált – kérdés az is, mit tekinthetünk sikernek, lehet-e sikerről beszélni ilyen kontextusban. Abszolút győzelmet és befogadást ebben az esetben nem várhatunk, csak örvénylő sejtelmet, alattomos és kúszó felismerést, be nem teljesülő, pedig annyira áhított egyesülést egy másik világgal, melynek sötét csodáiból, öntudatlan varázsából és halványan derengő működéséből számunkra csak egy-egy falat jutott. Teli gyomorra és arra a híres fényre az alagút végén tehát ne számítsunk. Adjuk fel mindennapjaink mindentakarását, feledkezzünk el arról, van-e egyáltalán kiút, és élvezzük a labirintusban bolyongás félhomályos szépségeit és lámpaburás izgalmát.
A Privát labirintusok – Autizmussal élő alkotók és kortárs képzőművészek közös kiállítása Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg 2011. június 3-tól szeptember 18-ig.
