„Mi tehát a nő titka? A mesemondó hagyomány, az archetípusok pszichológiája felől a női lélek spirituális útja. Az az út, mely visszavisz a női lét forrásához. Mindenhez, ami ösztönös, ami a látható és a rejtett világhoz tartozik, ami nem kevesebbhez, mint Istenhez vezet.” – írja Czimer Györgyi, aki a népmesei hagyományban talált jeleket a természetfeletti életre.
A könyv tizennégy tudatosan kiválasztott népmesét tartalmaz, melyeknek szubjektív értelmezéseivel a szerző a nő titkait kívánja földeríteni. Tévedés, ha itt a titkok egyszerű leleplezését, a tudás megszerezhetőségét és birtokbavételét képzeljük el. A beavatás útját járó szerző kérdéseket intéz az olvasóhoz, cselekvésre, (ön)megismerésre, döntésre és választásra szólít fel, hogy elérkezhessünk az átalakulás (transzformáció), a felemelkedés szilárd talajához, mely nem csupán a nő kötelessége és kiváltsága, hanem mindazoké is, akiknek a nőhöz közük van és közük lehet.
Czimer Györgyi a hagyomány tükrein keresztül az önmagunkról való gondolkodásra és gondoskodásra sarkall. Emlékezzünk a „Gnóthi szeauton!” imperatívuszára: „mert minden válságban benne van a felszólítás: nyíljunk meg az életre, önmagunk határainak tágítására, a szeretetre! Búcsúzzunk el attól, akik eddig voltunk, hogy azzá váljunk, akik most vagyunk.” (138.). A Meg kell ismerni önmagunkat szabálya – ahogy a filozófiai hagyományban, úgy e könyvben is – összekapcsolódik az önmagammal való törődés témájával. A döntéseknek jelentőségük van, mert annak a lehetőségét rejtik magukban, hogy mozgásba kerülnek az emberben, különösen a nő differenciált érzelemvilágában meglévő ellentétek. Szintén ebben rejlik a Vagy-vagy pátoszának jelentősége: „a választással a személyiség a választottba merül, s ha nem választ, akkor elsorvad (…) és ha a választást kiiktatjuk, akkor a személyiség öntudatlanul választ vagy a sötét hatalmak választanak benne”, vagy „mások választottak helyette, mert elveszítette önmagát” (S. A. Kierkegaard, Vagy-vagy, Osiris, 2005, 581–582.).
A nőnek megalkuvás nélkül kell szembenéznie saját vérével, annak jelenlétével és elmaradásával, az elmúlás mostoha tényével. Föl kell vennie a harcot a társadalom diktálta szerepelvárások ellen, el kell hinnie, hogy a szellemi és a lelki kiteljesedéshez elegendő önnön ereje, de áldozatot is kell hoznia, „hiszen a természetes nőiesség alapvetően a befogadásban és az odaadásban nyilvánul meg” (31.). Ennek elsődleges bizonyítéka a női test felépítése, mely arra predesztinált, hogy nő legyen, de nem alávetettségben, kiszolgáltatottságban és függésben. A szerző figyelmeztet a külső női szépség csapdájára, ahol szerető és szeretett személy egyaránt megrekedhet. Arra, hogy a valódi szépséget a jelenkor ízlése látszat-szépségre fokozta, és nem vesz tudomást a magasabb rendű szépségről, mely láthatatlan az átlagos, közönséges szem számára. Ugyanis a szépség annál szebb, minél mulandóbb.
A fiatalság hervadó szépségéből magasabb szépség fejlődik: a jellem szépsége, amely az ember arcvonásaiban és tetteiben nyilvánul meg. Czimer Györgyi az irodalom, az esztétika vonatkozásain kívül a népmesék lélektani interpretációját is adja. A jungi értelemben vett én-komplexusban megnyilvánuló kollektív tudattalan tartalmai, az archetípusok, a persona (szerep-személyiség) és az árnyék (bennünk lévő sötét oldal) megjelenő és azonosított motívumai jelennek meg, de pszichológiai hangsúlyozásuk helyett – ahogy már írtam – a műben személyes és önálló értelmezések kapnak helyet, elmerülvén a mesei világ szimbólumrendszerében.
Népmeséink alapja a „realisztikus” társadalom. A közöttük meglévő kapcsolat egyértelműnek tűnik, mégis azt látjuk, hogy a két világban eltérő, néha ellentétes szabályrendszerek lépnek működésbe. Miközben különböznek és távolodnak egymástól, folyamatosan össze is kapcsolódnak. Meghökkentő például az igazság hirtelen föltárulkozása, a mesékben megnyilvánuló igazságosságra való hajlam természetes könnyedsége. A jó elnyeri jutalmát, a rossz méltó büntetését. De mi a helyzet a nővel?
Czimer reflektál a népmeséinkben szereplő női sorsok jelenbe kódolt örökségére. A hiú, a fiatal szépséghez görcsösen és betegesen ragaszkodó féltékeny nőre (Az Úr Isten és Éva anyánk, Gyöngyike), a túl nagy elvárásokat támasztó, hatalmaskodni vágyó manipulatív nőre (A csúnya királyfi és a szép királykisasszony). Megjelenik a megfelelni akaró, földhöz ragadt férfi által „kiválasztott” nő, (A háztűznéző legény), a bátortalan, naiv és önállótlan (Világszép Ilonka), a mértéktartó, állhatatos, cselekedni és lépni tudó/akaró (Szép Cerceruska, A tizenkét varjú), a küzdő, a magabiztos, az érzékeny (Barbulyka, Béka-királykisasszony), a szabadsága után sóvárgó és menekülő (A madárasszony), a hű, sorsában jutalmazott, nyugodt, szelíd s életképes nő (A csonka kezű lány, Mi van a ládikóban?), végül az érett, tiszta és bölcs (A bűbájos lakat).
Miért fontos a mesebeli és életbeli „hősök” számára a folyamatos alászállás? Nemcsak azért, hogy energiát gyűjtsenek az emelkedéshez, hanem azért is, hogy a lelki világuk az én felismeréseinek felvételével egyre gazdagabb legyen, hogy a lélek otthont találjon a testben, és hogy a világ ne csak a test kényszere legyen. „A lényeg: berendezkedünk a világ egy kis szögletében. Nagy horderejű döntéseket hozunk, olyasmit teszünk, ami nyomot hagy: kertet építünk, fát ültetünk, alvó gyermekben gyönyörködünk, elvonulva, egyedül sétálunk! (…) ebben az értelemben az egyedüllét nem magány. Hanem a lélekből felénk áramló ősi táplálék felvétele, mely segít a rejtett értelmek feltárásában. A lélekkel ilyen érintkezés: a legtermékenyebb idő.” (154–155.)
Az egyén a felfelé haladás stádiumaiban és stádiumain keresztül valósul meg, egy cél felé haladva, mely teljességgel elérhetetlen, de nem (lehet) értelmetlen, mert „ami él, meg kell, hogy haljon; ami meghal, annak újra élnie kell!” (163.) Végül: „Fogadjuk el azt a bölcsességet, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”!”, ezzel azt is, hogy nincsenek véletlenek, hogy életünk okok sorozatát viseli magán, hogy életünk és világunk – akár a Földet behálózó hálózatok – okok titkos szövevénye. Ébredjünk a Létre, legyen az a valóság vagy a Semmi része, de az ébredésben őrizzük meg az álmodás és a csodálkozás képességét.
Czimer Györgyi, A nő titkai – A női beavatás útja a magyar népmesék világában, Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2010.
ha ez egy kulturális portál, a szerző pedig filozófia mesterszakos hallgató, a cikk műfaja pedig kritika, nem lehetne valami minimális kritikai szemléletről is tanúbizonyságot tenni? az ugyanis ennyiből is kiderül, hogy szükség az lenne rá. hát nem nyilvánvaló, hogy az ősi lényegre való hivatkozás mindig és ezúttal is puszta ideológia, a szerző jelenkori agendájának, a nő szerepéről alkotott elképzeléseinek és vágyainak egyszerű kivetítése, amelyet önkényes, hiszen rögzített célpontú interpretációkkal támaszt alá? nem nyilvánvaló, mennyire értelmetlenek, haszontalanok és károsak a nőről (vagy bármi más egyébről) szóló esszencializáló leírások, amelyek törvényszerűen mindig egy esetleges, metafizikai elsőbbséggel nem bíró lehetőség abszolutizálásából jöhetnek csak létre? nem nyilvánvaló, hogy a hatalmas habverés eredményeképpen is csak olyan közhelyekhez (pl. a belső szépségről) és tautológiákhoz (a női test felépítése női szerepre predesztinál) jutunk, amelyeknek inkább mögékérdezni lenne értelme, mint mítoszt építeni köréjük? és egyáltalán: hogy a filozófia régesrég mást sem csinál, mint megpróbálja elejét venni a fogalmak olyan naiv és reflektálatlan használatának, mint ami itt (a könyvben és a cikkben egyaránt) történik?
Tény, jelen cikk a könyvkritikákkal szemben támasztott elvárásoknak kevésbé felel meg, de (és itt inkább erről lehet szó) az ismertető és a (nevezzük így: filozófiai) esszé legitim műfaj, kicsit szigorú ítélet ezt csuklóból károsnak nevezni. Az persze a hozzászólás rétegzett érvrendszeréből is kitűnik, ennek a műfajnak is megvannak a veszélyei: meglehet, épp az ilyen (kritikai jellegű) észrevételek, belátások láthatják kárát annak, ha bármely cikkíró inkább a tájékoztató funkciót helyezi írása előterébe. Hozzászólása (szándékoltan vagy akarata ellenére) gazdagabbá tette a szövegre való rálátást, így azt ezúton is köszönöm.
A cikk műfaji behatárolásától eltekintve (nyilvánvaló hogy nem kritika) az a meglátásom, hogy nőről és szépségről írni manapság talán az egyik legnehezebb vállalkozás anélkül, hogy a témát, a banalitás vádja ne érje.
A filozófiával való szerencsétlen találkozás „naív és reflektálatlan” viszonyulást indukálhat, ahogyan az a első hozzászólás utolsó soraiban meg is történik. Bizonyos filozófiák hibája valóban az, ha eltávolodnak az élettől. Absztrakt és realizálhatatlan eszméről se a könyvben, se a cikkben nincs szó, csak emberközeli konkrét eszmékről, „a jelenbe kódolt örökségről”, egy új aspektusról és nem a teremtett mítoszok maszlagáról.
Szerintem kifejezetten érdekes írás, éppen azért, mert nem akar megfelelni a tapasztalt kritikaolvasó elvárásainak, mer személyes és szubjektív lenni, a műfaji behatárolás pedig szerkesztői korlát, mert sajnos nem alkothatunk annyi kategóriát, hogy minden a neki megfelelő címkét kapja, az széttartóvá, áttekinthetetlenné tenné a tartalmat.