A rotterdami Witte de With Múzeum The End of Money című nemzetközi csoportos kiállítása kortárs képzőművészek munkáin keresztül mutatja be korunk emberének anyagiakhoz, időhöz és értékekhez fűződő viszonyát.
A tárlat alkotói változatos eszközökkel definiálják a pénz szerepét a hatalom és a „fejlődés” összefüggésében. A kiállítás apokaliptikus címe mégis azt sejteti, hogy az egyes munkák által kirajzolódó nézőpontok egy ponton összetalálkoznak. Ez a metszéspont adja napjaink kollektív elképzelését (ha van ilyen) az anyagi javak és az emberiség valódi értékeinek a kapcsolatáról.
Bár a kiállítás címében olyan „hadüzenet” rejlik, amely mindnyájunkat értékeink felülvizsgálatára szólít és készít fel, a pénzvilág bukásáról szóló jóslatban mégis van valami, ami elővigyázatlanságról és pontatlanságról árulkodik. Tudniillik, hogy felelőtlenség olyat eltemetni, ami anyagi mivoltában nem szűnik meg, legfeljebb átalakul. Christodoulos Panayiotou Shredded Money (Pénzdarabok) című alkotása a pénz átváltozását/helyettesítését szemlélteti. Panayiotou a Ciprusi Központi Bank által 2008-ban bezúzott fontok újrahasznosításával készítette el alkotását. A műtárgy nem csupán azt mutatja be, hogy a szigetország elvesztette hivatalos pénznemét, de utal arra is, hogy azt egy másik fizetőeszköz, az euró váltotta fel. A világ folyamatos változásban van. Panayiotou alkotásában a pénz nem csupán egy másik pénznemmé, de műalkotássá is képes átváltozni. Az elmúlás és a születés egyszerre van jelen a töredékekből felépített műtárgyban. A képzőművészet terén megfigyelhető fragmentumokból való építkezés egyébiránt követi a posztmodern irodalmi szövegek narrációs technikáit, amelyek Panayiotouhoz hasonlóan a rendelkezésükre álló anyagokat többféle módon képesek megformálni.
A művészet és a pénzvilág régre visszanyúló összeszálazódása ismert. A festészetben a korai reneszánsz idején alkotó Sandro Botticelli a Medici-család megbízásából készítette képeit, a barokk korban festő Peter Paul Rubens pedig Nicolaas Rockox támogatásával alkothatott. Az kevésbé kézenfekvő, hogy maga a fizetőeszköz is válhat műalkotássá, vagyis elvesztheti a kereskedelemben eredetileg betöltött szerepét. Panayiotou alkotásában a termelésen alapuló és a túltermeléssel küzdő társadalom félelmét jeleníti meg azzal, hogy kivonja a gazdaság körforgását biztosító fizetőeszközt a forgalomból. A műalkotás a pénz elértéktelenedését, s a művészet győzelmét hirdeti a pénzvilág felett. Panayiotou művészetfilozófiája az, hogy bármiből – akár a hulladékból is – lehet műalkotást készíteni. Az alkotás folyamatának csak az emberi fantázia szabhat határokat.
Határok nincsenek, hisz minden állandó mozgásban van. Századunk kedvező feltételeket biztosít az eszmék, a tőke és a technológia szabad áramlásának. Felismertük, hogy az új technológiai vívmányok, sőt a művészi alkotások is csak akkor jöhetnek létre, ha engedjük a képzeletet korlátlanul működni. De érdemes feltenni a kérdést: vajon mennyit fizetünk ezért a szabadságért? Tomás Saraceno Endless Big című alkotásában kísérletet tesz arra, hogy választ adjon erre a kérdésre. Az egyik értelmezés szerint a kép bal alsó sarkában egy olyan alakot láthatunk, aki kapaszkodók nélkül lebeg az őt körülvevő világban. A kötöttségektől mentes, gondolkodó én nem csupán uralja a végtelen „teret”, de ki is növi azt. De értelmezhetjük úgy is a képet, hogy a kék légtér csupán az emberi elme projekciója, amely elkerülhetetlenül önmagába szívja alkotóját. A szabadjára engedett képzelet tehát saját fantáziájában lebeg. Az ember így nem csak a körülötte lévő téren, de saját határain is képes túllépni. Ideális esetben ekkor indul be egyfajta önmonitorozó mechanizmus. Az ember ennek segítségével folyamatosan újraalkothatja önmagát.
A kiállítás koncepciója, hogy összegyűjtse és prezentálja az összes olyan modern kori félelmet, amely önmagunk és a minket körülvevő monetáris világ felszámolásához vezethet. A szerző nélkül kiállított National Geographic Magazin 1974-es és 2004-es júniusi száma is földünk kőolajkészletének kiapadásával és a benzin drágulásával fenyeget. A két, egymás mellé helyezett lapszám azzal, hogy ugyanazt a témát dolgozza fel néhány évtizednyi eltéréssel, az örök visszatérés filozófiáját is megidézheti. Ez a filozófia nyilvánvalóan kedvezőtlen egy olyan, a „fejlődés” jegyében cselekvő társadalom számára, amely a múltat fenyegetésként éli meg. A múltra márpedig szükség van. Lawrence Weiner A Chip Taken Off of an Old Block című alkotásával hangsúlyozza a generációkhoz való kötődést, a múlt eltörölhetetlenségét, az emlékezés fontosságát. A műtárgy címében megbúvó szólás: ’a chip off the old block’ azt jelenti, apja fia.
Lawrence Weiner alkotásában az ember olyan társas lényként jelenik meg, akinek szüksége van az érzelmi kötődésre. A digitális kultúra világában az ember elveszíti ezt a képességét. Pierre Bismuth Technological Development is for the Time Being Mankind’s Only Future műtárgya pontosan egy olyan világ eljövetelét jósolja, amelyen a technika lehet úrrá. Az installációból kiolvashatók a transzhumanista mozgalmak törekvései is. Ugyan az irányzat célja az, hogy az emberek képességeit és jólétét növelje a technológia segítségével, ezzel mégsem szabadít fel minket a munka kötelessége alól. Köztudott, a gazdaság növekedése a termelés folytonosságának függvénye, amelynek az ember elengedhetetlen hajtómotorja. Ahogy a „for the Time Being” (egyelőre) is jelzi az alkotás címében, Bismuth reméli, hogy nem a fejlődő technika fogja biztosítani az emberiség jövőjét.
Ha nem a technika, akkor mi garantálja egy élhető világ eljövetelét? Érdemes lenne feltennünk a kérdést, mit értünk egyáltalán az emberiség jövőjén, és mit is várunk attól. Vajon egy másik univerzumban zajló, bizonytalan és tőlünk független létezőre tekintünk, amikor az elkövetkező időről gondolkodunk, vagy a mindennapi döntéseinknek és cselekedeteinknek a közvetlen következményeként látjuk-e a jövőt? Ha felelősséget érzünk magunk és a következő generáció iránt, akkor nem árt, ha tisztában vagyunk néhány, napjainkat is érintő problémával. Fontosak ezek sorában az ember okozta ökológiai katasztrófák, amelyek teljes egészében felborítják a természet rendjét. Agnieszka Kurant Future Anterior című alkotásában arra figyelmeztet, hogy az amazonasi esőerdők tíz éven belül eltűnnek. A trópusi erdők kiirtása nem csak az adott területen élőkre jelent veszélyt, de az esőerdők felégetése során felszabaduló szén-dioxid hozzájárul a globális felmelegedéshez is. Agnieszka Kurant képsorozatában, amely a The New York Times napilap 2020. szeptember 29-ei (fiktív) lapszámának nyolc bekeretezett oldalából áll, olyan ökológiai problémára hívja fel a figyelmet, amely mindnyájunk közös ügye.
Az alkotó tudatában van annak, hogy 2020-ról szóló üzenetével valószínűleg nem talál meghallgatásra, ugyanis a társadalom nem hisz a próféciákban. Éppen ezért, hogy hitelt szerezzen mondanivalójának, üzenetét egy ismert sajtóorgánum: a The New York Times oldalaira helyezi. A szöveget termokromatikus (hőre színét változtató) festékkel nyomták rá a lapokra. Az alkotó kellőképpen összezavarja a befogadót, hisz nincs olyan ember, aki a kedvezőtlen hőmérsékleti viszonyok között eltűnő üzenetnek, azaz a háború idején elmenekülő katonának hitelt adna. Azzal, hogy az írott szöveg egyszer láthatóvá, másszor láthatatlanná válik, Kurant szemlélteti a nyomtatott sajtó elkeserítő helyzetét is. A képzőművész az írott sajtó halálát jósolja, hisz az képtelen lépést tartani az internet világával.
Matts Leiderstam Provenance című installációjában egy tölgyből készült képkeret egyik oldalára Jan Van Goyen tájképeit vetíti az egyik projektor, míg a képkeret túlfelén a Dordrechtről készült tájképek lelőhelyei és tulajdonosai jelennek meg. A pénz és a művészet Leiderstam installációjában is éppen olyan szorosan kapcsolódik össze, mint a már korábban említett Christodoulos Panayiotou Shredded Money (Pénzdarabok) című alkotásában. A kiállítás egyfelől a pénz, az idő és a műalkotás kapcsolatát, másfelől az ember szerepét vizsgálja a technika vívmányaival átszőtt modern világban.
Az anyagot látva fel kell tennünk a kérdést, hogy mióta tulajdonítunk ilyen nagy szerepet a pénznek, s mióta tekintjük csupán azokat a dolgokat értékesnek, amelyek egyúttal „hasznosak” is. Míg Max Weber a kapitalizmus szellemi megalapozójának a XVIII. századi filozófust, Benjamin Franklint tekinti „az idő pénz” elhíresült mondata miatt, addig Georg Simmel A pénz filozófiája című könyvében azt írja, hogy a pénz forradalmi jelentőségét először a 16. században alkotó német humanista, Sebastian Franck ismerte fel (Scaff, Alvin Lawrence, The Mind of the Modernist: Simmel on Time, Time & Society, 2005, 14:1, 5-23.) Tehát legalább háromszáz éve kapcsolódott össze a pénz és az érték, a pénz és a műalkotás fogalma, amelyet jelen kiállítás alkotói közül is sokan próbáltak új nézőpontból, és a kortárs képzőművészet eszköztárával megragadni.
A The End of Money című kiállítás a rotterdami Witte de With Múzeumban 2011. augusztus 7-ig tekinthető meg.
