Képzeld el, hogy lepukkant, koszos kis lakásban tengeted mindennapjaidat, íróként rendszeresen kudarcot vallasz, és a barátnőd is elhagy. Aztán képzeld el, hogy egy tablettától Supermanné válsz: egy éjszaka alatt papírra veted a világ legjobb könyvét, egy hét leforgása alatt megtanulsz szuahéliül és kínaiul, majd három nap alatt milliomossá válsz a tőzsdén. Mindez elképzelhető a Csúcshatás című mozi világában.
Agyunknak körülbelül csupán húsz százalékát használjuk életünk során. Neil Burger mozijában azonban ez a maximális száz százalékra növelhető egy NZT nevű drog segítségével. Az emberi memória maximális sebességen kezd működni, minden, amit valaha hallottál vagy láttál (egy könyv címe, egy idegen szó, gyermekkori emlékek) egy pillanat alatt elérhető közelségbe kerül. A múlt nem múlt többé, a jelenben sűrűsödik össze az egész életed, hiszen annak minden részletére tökéletesen emlékszel. Áldás ez vagy átok? Főszereplőnk áldásként tekint a szerre, ám egyvalamit elfelejt: ő is csak halandó ember.
A történet szerint az NZT nevű anyagot egy szupertitkos laboratóriumban kísérletezték ki, és hatása révén az agy összes receptora működésbe lép, kitágítva ezzel az emberi tudatot. Ennek segítségével egy bonyolult algoritmus kiszámítása, az amerikai hírszerzés számítógépes kódjainak feltörése vagy egy könyv megírása gyerekjátékká válik. Főhősünk, Eddie Morra (Bradley Cooper) a szer – egyúttal a ’mindentudás’ és az ezzel járó hatalom – függőjévé válik. Már-már el is felejti régi, szürke önmagát. Ám azzal nem számol, hogy egyszer az adagok elfogynak, ő pedig lassanként visszaalakul az ötlettelen, lassú Eddie-vé. A baj csupán az, hogy a körülötte felépült világ ekkorra már felvette az ő ritmusát. Eddie-nek így nemcsak az új, hanem a régi élete is veszélybe kerül, bajba sodorva ezzel mindenkit, aki egykor közel állt hozzá.
A film alapvetően a tudás és az ezzel járó hatalom birtoklásának kérdéseit feszegeti. A tudás hatalom, ám nevezhető-e a droggal előidézett tudattágítás valódi tudásnak? Carl Van Loon (Robert de Niro), a legnagyobb tőzsdeügynökség feje másféle definíciót ad az NZT-ből származó tudásra: „Ez ajándék, nem megszerzett erő”. Az ajándékot pedig, ha tetszik, ha nem, elveszthetjük, netán elvehetik tőlünk. Ha az erőt kézhez kapjuk egy tabletta formájában, és nem mi magunk szerezzük meg, hanem mi küzdjük előre magunkat a tudás rögös útján, akkor megtarthatjuk-e az így elért tudást? Vagy ami még fontosabb, miénk volt-e valaha? „Maga megöl minket ezekkel az erőkkel” –, hangzik el a filmben Eddie fantasztikus képességeire célozva. És ez a veszély fenn is áll, az igazi áldozattá azonban mégis Eddie válik. Tudásával öl, s közben ő is haldoklik. A szer mellékhatásként ugyanis testileg leépíti és megöli használóját. Az NZT (mint akármelyik másik drog) parazitaként élősködik fogyasztóján, cserébe megajándékozva őt a tudás illúziójával. Márpedig illúziók közt élni nagyon veszélyes játék.
A szereplőgárda impozáns: a már említett Robert de Niro és Bradley Cooper nem meglepő módon derekasan helytálltak, a mellékszereplők pedig kihozták a karakterekből, amit lehetett. A nemrég Báthory Erzsébet bőrébe bújt Anna Friel (Melissa), valamint a leginkább televíziós sorozatokból ismert Johnny Withworth (Vernon) is feltűnik a vásznon.
A film a látványvilágot tekintve sem vall kudarcot. A kezdés igen hatásos: a pergő képsorok dinamizmusa azonnal hat az emberre, szinte szédülés közeli állapotba taszítja a nézőt – mintha a ’Play’ gomb megnyomásával mi is bevettünk volna egy kapszulát. A film mellett szól az is, hogy ez a dinamizmus, ez az erő végig velünk marad, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedünk az emberi természet útvesztőiben. Habár drogos filmről van szó, ne egy Trainspotting jellegű alkotást várjunk. Ez a film a hangsúlyt elsősorban nem a szer romboló hatására helyezi (bár bőven látunk példát erre is), sokkal inkább a drogon keresztül kínál egy alternatív létet a szereplők és a néző felé, egy olyan létet, amelyben egy pillanatra átélhetjük a sikeres zsenik fantasztikus elemekkel vegyített életét. A drog persze ettől még drog marad. Az út végén azonban felcsillan a remény, hogy talán az ember felülkerekedhet a szeren, hogy drog nélkül is lehet teljes életet élni, hogy saját magunkban is megtalálhatjuk ezt az erőt, ami kirobbanó energiával hajt minket célunk felé. Tisztán, drog nélkül.
Végezetül: az, hogy a szer áldás-e vagy átok, nehéz megválaszolni. Ki ne vágyna rá, hogy sikeres és okos legyen, aki minden témában otthonosan mozog, legyen az orvostudomány, irodalom vagy műszaki ismeretek? Milyen jó is lenne, ha a bábeli zűrzavart legyőzhetnénk, és pár nap alatt elsajátíthatnánk a Föld összes beszélt nyelvét. Vagy mégsem? Vajon jó lehet mindent tudni? Jó lehet életed minden apró részletére kristálytisztán emlékezni, mintha két perce történt volna? Jó a jelenben megélni a régi dolgokat, jókat és rosszakat egyaránt? Néha talán jobb felejteni, felejteni rosszakat és jókat is, hogy utána újabbak lépjenek a helyükbe: új jó és új rossz élmények, hogy sose felejtsük el, milyen örülni, és milyen mélységesen bánatosnak lenni. Ettől vagyunk emberek, s talán ez a legnagyobb áldás: feledni, s (újra) felfedezni.
Csúcshatás (Limitless) 2011. Rendező: Neil Burger. Forgatókönyv: Leslie Dixon. Főbb szerepekben: Bradley Cooper, Robert De Niro, Abbie Cornish, Johnny Whitworth.
áhhh nemigaz, tököm tele tud lenni az ilyen koncepcióktól – micsoda jóság tényleg, hogy jujjj képzeljük el a valóság inverzét (persze nem végletekig szürreális agymenéseket, csak fantáziátlan status quot), és azt kb ahogy elhangzik a szkript tételmondata – “bármit megtehetsz, appa!!” – kidolgozatlanul basszuk vászonra két órás kerettel meg csitriliiós költségvetéssel – ilyen még az a film Timberlake-kel, amiben az idő a nemzetközi valutaalap – oké, mondom, na és? persze, hogy nem láttam a fent tárgyalt filmet, viszont elég sok szar özönlik, anélkül, hogy az ugyanilyan jellegű sztoriknak bedőlne az ember – tanulhatna a filmszakma a faszájosan jólhangzó alapötletek és a kreatívan filmrevitt ötletek közti különbségből – ezért hal be kb majd mindegyik PKD adaptáció is, mert töketlenek csömört kapnak annyitól, hogy fúúú nic cage 2 percre előre látja a jövőt – na tessék, fel is kúrtam magam
jah majd el felejtem – megelőzve az “ennek a köcsögnek semmi se jó” kommenteket, ide írom, hogy e szerint a köcsög szerint a Kamera által homályosan kb a legtutkerájosabb ellenpélda a fenti rinyám kiváltó okaira
amúgy az agynak nem csak a 20%át használjuk – kétlem, hogy a beszéd meg a többi komplexitás 20%lenne (nem csak kétlem – nincs így) – csupán nem lehet tudni, hogy célirányosan mi a funkciója a teljes 100%nak – nagy különbség – így visszanézve a kommentjeimet micsoda kultúrnáci lettem hirtelen
“sokkal inkább a drogon keresztül kínál egy alternatív létet a szereplők és a néző felé, egy olyan létet, amelyben egy pillanatra átélhetjük a sikeres zsenik fantasztikus elemekkel vegyített életét. A drog persze ettől még drog marad. Az út végén azonban felcsillan a remény, hogy talán az ember felülkerekedhet a szeren, hogy drog nélkül is lehet teljes életet élni, hogy saját magunkban is megtalálhatjuk ezt az erőt, ami kirobbanó energiával hajt minket célunk felé. Tisztán, drog nélkül.” – ezt a dedukciót magyarázza meg nekem valaki. Fel vannak sorolva csak a jó hatások, a drog meg gyakorlatilag alanyi jogon (me’ hát drog) már rossz – úgy értem, te most ebben a bekezdésben gyakorlatilag csak egy szimbólumot tagadsz – vagy ez szándékos? csak mert így nem igazán jön le az belőle, hogy nekem most el kéne ítélne a cooper fazont amiér serkenti a buksiját – asszem kezdek gyógyszerfüggő lenni, ezvan – de ki fintorog egy böhöm erős reggeli ír kávé fölött most komolyan?
Szia Billy,
nem csak a jó hatásait soroltam fel a szernek: “Tudásával öl, s közben ő is haldoklik. A szer mellékhatásként ugyanis testileg leépíti és megöli használóját.” Szerintem ez elég rossz. Viszont nem találtam okát, hogy a drog romboló szerepéről többet beszéljek, mert a korábbi drogos filmekből és az iskolai drogprevenciós előadásokon már eleget hallottunk róla.
Fogalmam sincs, hogy az agyunknak hány százalékát használjuk, egy agykutatóval készült interjú szerint pontos mérési adatok nincsenek és nem is lehetnek, mivel egyszerre csak egyetlen agyterületet mozgósítunk. Viszont ha a bizonyos tevékenységekért felelős területeket párhuzamosan lehetne használni, akkor biztosan érnének még meglepetések minket. Talán olyanok, mint a filmben.