A villámisten pihenő kalapácsa

Íme egy újabb Marvel-képregényfilm – gondolja az ember. Lassan megismerjük a Bosszú összes Angyalának élettörténetét, úgyhogy kellően fel leszünk készítve a jövőre esedékes első, közös mozifilmjükre. De azért a Thor mégis kicsit mást ígér, mint a Hulk, a Vasember-filmek vagy az Amerika Kapitány. Hiszen a főszereplő nem egy átlagon felüli erővel vagy fegyverzettel rendelkező ember, hanem isten. A szokásos Frankenstein-sztori helyett, amiben szuperembert csinálnak az okos (amerikai) tudósok, ezúttal inkább mitikus történetre számíthattunk. Ráadásul a rendezői székben Kenneth Branagh ült…

A filmben (akárcsak a képregényben) maga a germán-skandináv mitológia inkább csak egzotikus díszletként szolgál – feltűnik ugyan az istenalakok egy része, illetve egy-két szimbólum is (pl. a triquetra, Odin hollói, Yggdrasil és a Mjölnir) –, a cselekmény már nem az ebből a kultúrkörből ismert legendákra épít. Ami az alaptörténetet illeti: olyan érzése van a nézőnek, mintha a Walt Disney-féle Herkulest, a Jöttünk, láttunk, visszamennénket és az Excaliburt összekeverték volna. Thor, a villámisten a forrófejűségével háborút hoz Asgard-ra, az istenek otthonára, ezért apja, Odin főisten a Földre száműzi őt (egészen pontosan az Egyesült Államokba – hogy miért is nem germán területre, az persze nem derül ki), és elveszi isteni erejét. Fegyverét, a Mjölnir nevű kalapácsot is a földre dobja, hogy az arra méltó személy kihúzhassa a sziklából (hajrá, Grál-lovagok!). Miközben a Földön Thor megpróbál hozzászokni az emberléthez, és igyekszik visszaszerezni a fegyverét, szerelmes lesz, ráadásul féltestvére, a háttérben áskálódó és a jégóriásokkal lepaktáló Loki Asgard trónjára tör. Persze aztán végül Thor magától értetődően visszaszerzi a Mjölnirt, és helyreáll az istenek világában a rend. Hogy a befejezésben még a nőt is megkapja-e, az legyen már meglepetés.

A kiszámítható cselekmény azonban gyönyörű díszletek közt játszódik. Amit igazán eltaláltak a film készítői, az az, hogy az istenek világa nem olyan, mint egy középkori germán város – ahogy a ruházatuk sem „korhű”, hanem ötvözi a középkori és futurisztikus elemeket. Ezáltal kevésbé éles a kontraszt az emberi és az isteni világ közt (meg hát így Asgard sokkal inkább tűnik egy időtlen, örökké létező világnak, nem pedig egy rég letűnt kor elsüllyedt városának), és szerencsére a két világ találkozása sem válik komikussá. Branagh csak annyit humorizál vele, amennyit még könnyen elviselhetünk. Sajnos azonban mindehhez hozzáadódik az „elmaradhatatlan” szerelmi szál, ami bizony elnagyolt lett.

A szereposztásra nem sok panasz lehet. Számomra egyedül Idris Elba és Tadanobu Asano szerepeltetése érthetetlen. Talán jobb lett volna, ha ebből a filmből kivételesen kimarad a Hollywoodban kötelezőnek számító afroamerikai és ázsiai karakter. Egyáltalán nem baj viszont, hogy nem egy Robert Downey Jr.-hoz hasonlóan ismert színész játssza Thort. Azt viszont nagyon jól látták az alkotók, hogy a főszereplőt körülvevő lapos karakterekbe csak olyan karizmatikus aktorok képesek életet lehelni, mint Anthony Hopkins vagy Natalie Portman.

A Thor így nézhető film, de semmi több. Nem tud sem nagy rajongást, sem túl sok ellenérzést kiváltani. Messze nem azt hozza, mint amire a rendező neve láttán számítanánk. Ha más nem is, legalább csatajelenet lehetett volna benne több – de hát a Mjölnir szinte végig a sziklába fúródva pihen… Ennél azért remélhetőleg több Thor-féle kalapácsütést fogunk látni jövőre A Bosszú Angyalaiban!

Thor, 2011. Rendezte: Kenneth Branagh. Forgatókönyv: Ashley Miller, Zack Stentz, Don Payne. Forgalmazza: Paramount Pictures. Főbb szerepekben: Chris Hemsworth, Sir Antony Hopkins, Natalie Portman, Tom Hiddleston.