Katarzis, rakkendroll, fröccs és béke. No meg napfény. Pedig csütörtökön leszakadt az ég. Hangulatjelentés következik az özönvíz utánról. Onnan, ahol a Bárka kikötött.
Özönvíz után, avagy központoz a Jóisten
„(É)s az ég csatornái megnyilatkozának” – eképpen fogalmaz ékes prológust Károli Gáspár a Noé (mint túlélő) nevével fémjelzett özönvíztörténethez Mózes első könyvének hetedik fejezetében. Aki csütörtök délután az ördögszántotta harsányi hegy, Szársomlyó közelében vert tanyát, hasonlóan elemi élményben részesülhetett. Szerencsére ezúttal nem esett negyven napig, de a helybéliek szerint nyolc esztendeje nem volt már, hogy egyetlen délután hetven milliméter csapadék szakadjon a villányi lejtőkre. A katlanlakók számára hidegzuhanyszerű közelségbe került a „mintha dézsából öntenék” hasonlat, a falvak határába helyezett, napraforgót szállítmányozó csónakocskák pedig majdhogynem ténylegesen vízre bocsáttattak. A sárga tányérok dideregve húzták össze magukat. Akarva sem fordulhattak volna a Nap felé. Ahány fesztiválozó, annyi vihar-történet. Íme az enyém:
Már akkor setét felhők sompolyogtak Kisharsány ege irányába, mikor elfoglaltuk helyünket a frissen felújított református templom padjaiban. A Bognár Szilviával és Lovasi Andrással kiegészülő Sator Quartet játszott nekünk ókeresztény, latin nyelvű himnuszokat, minek következtében meg is feledkeztünk a kint lopakodó veszedelemről. Aztán úgy esett, hogy a villámlás bizsergetni kezdte a mikrofonokat. A transzcendens dalokat égi kórus és fénytechnika kezdte kísérni, az ütemet az ablaknak ütköző esőcseppek kísérték. Amikor meg Lovasi – afféle ókori gospel-rocksztárhoz hasonlatos gesztussal – felemelt kezekkel a zenekart ajánlotta a hálás közönség kegyébe, óriásit dörgött. „Központoz engem a Jóisten” – mondta széles mosollyal, meglepetten Lovasi. Aztán, mert az égi háború még mindig tartott, menni úgysem tudtunk volna – ők se, mi se – pár dal erejéig még élvezhettük Heidl György égi béke-zenéjét.
Aztán irány az autó és a Vylyan Terasz – gondoltuk naivan. A Kossuth-díjas Korniss Péter fotókiállításának megnyitójára igyekeztünk volna, ha igyekezni ilyen időben lehetett volna. Csakhogy kettévált alattunk a sártenger. A szőlősorok közül vad iszapfolyót mosott az útra a lezúduló csapadék. Pár légszűrő befulladt, ezért páran mezítlábasan baktattak a rohanó barna patak ellenében. A felérkezőket Bérczes László, az Ördögkatlan Fesztivál egyik főszervezője hősökként köszöntötte. Hamarosan megérkezett a főhős is, Korniss Péter. Elnézést kért a kis késésért, az unokáival játszott. Mert ilyen itt, a katlanban. Emberközeli, mezítlábas, száz színre festhető barkácsvilág ez. Ötlettel, mosollyal teli. És csütörtök után már napfénnyel is.
Légtalp versus mezítláb
Számomra az idei Katlan elsőszámú kérdése az volt: tejfog-bájosság vagy korszerű műfogsorragasztó? Szerethető szertelenség vagy professzionális daráló? Stadionrock vagy pincesor-jazz? Receptre kevert tömegkatarzis vagy intim, érző istállószínház? Ahogy Kiss Tibi fogalmazott: bungee jumpingos vagy anélküli fesztivál. A programfüzet a tavalyihoz hasonlóan színvonalas, tán még annál is színesebb kínálatot ígért. Csakhogy megmarad-e a tavaly megszeretett, roséfröccsös diszkrét báj, vagy idén már tömegek hömpölyögnek majd a keskeny, harsányi utcákon? Éppenséggel úgy éreztem, hogy légtalp helyett maradt a jobban szellőző, természetesebb mezítláb. Noha, aki jegyet szeretett volna az esti színházra, annak bizony időben kellett kelnie. Ki futva, ki kerékpárral, de mindenki kávéval és könyvekkel érkezett reggel a jegyosztó-sorba.
Míg reménykedve várjuk a tíz órát, a gólyaszülők is meghozzák a fészekbe a tízórait. Ki-ki előpakolja szendvicsét és előző napi élményeit. Ottvoltál-rádöbbenések, és majdtalánma-bizakodások cserélnek gazdát a sorokban. A sorszámok pedig vészesen fogynak, és aki kap még, az mosolyog, aki előtt pedig lehúzzák a redőnyt, az csalódottan oldalog tova, a fesztivál-sztahanovista „holnap korábban kelek”-ígérettel. Persze azért napközben teraszokon, beszélgetéseken, estefelé koncerteken aktív, sőt azért sorszám nélkül is remél. Csodálni meg legfeljebb azt a paplanernyőst csodálja, aki a levegőből hallgatja a Nagyharsányi Szoborpark kőkorszakot idéző monolit-monumentumai között zenélő Lajkó Félixet, Dresch Mihályt és Brasnyó Antalt. Fölülről bejárja a beregszásziak A szarvassá változott fiúhoz készített díszletét, majd a focipálya irányába kormányoz, hogy az égből bólogasson Menyhárt Jenő refrénjére. Csodálja, de rá sem irigykedik.
Fesztivál-arcok
Az egy komoly dilemma, mikor a beszámolóíró imamalomként morzsolgatja maga előtt fesztivál-érzéseit, aztán mire bebillegetné, meglátását másutt látja viszont. A baj azért talán nem oly vészes, nem világrengető brandról lévén szó, pusztán gondolatról. Hogy az Ördögkatlan a találkozások fesztiválja. Hogy így gondolom. Bérczes és Mucsi (a Bárkán), Mucsi és Háy (a Nehézben), Háy és Lovasi (a készülő, kaposvári ősbemutató, A kéz kapcsán), Lovasi, meg a Véletlen (a Lackfi-versekben). Hogy csak egy rövid láncolatot említsek a szövevényes szőttesből. És olvasom, így gondolja Bérczes László is. Hogy ez a találkozások fesztiválja. Most akkor leírjam, vagy ne írjam? Végtére, a gondolatunk is találkozott anélkül, hogy összebeszéltünk volna. Egy újabb találkozás. Akkor leírom. (Leírtam.) Meg persze a többi is. Hogy felismered a tavalyi arcokat, hogy rád mosolyog valaki a reggeli sorból, az esti koncertről, Scherer Péter koccint veled a palkonyai pincesoron, vagy Ferenczi Gyuri melletted kanalazza az ördögpörköltet.
Velünk van végig, játszik és beszélget Törőcsik Mari, mesél Berecz András, Lovasi pedig énekel. Nemcsak latin himnuszokat, hanem Lackfi-verseket, a szilvafácskát, vagy éppen Kiscsillagot. Sőt egy strófát a készülő Háy-Lovasi daljátékból is eljátszik. Összesen állítólag harmincezren voltunk. Mégsem tömeg. Arca, arcai vannak ugyanis. Arcaiban nyugalom és pezsgés. Hogy mit hoztam magammal a katlanból? Nehéz volna felsorolni is. Elkísérnek Vidnyánszky Attila lázálmos, szép látomásai, és a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának szelíd alázata, meghökkentő profizmusa. Hosszan szól még bennem a Besh o droM lemezbemutatójának féktelen energiája, A gyáva bátor őszintesége Scherer-Kovács Krisztiántól, a Técsői banda ördögi muzsikája. Hazaviszek egy csipetet Kiss Móni és Bérczes Laci lehetetlent nem ismerő hitéből, ebből az angyali „nemnormálisságból”, ami a katlan szervezéséhez szükséges.
A negyedik Ördögkatlan utolsó zenei produkciója Lovasi ironiko-rakkendrollja, a Kiscsillag volt a nagyharsányi focipályán. A világhírű, és ezt világgá is kürtölő zenekar első ráadásszáma az Örökre szívembe zártalak volt. Engedjétek meg, hogy én is csatlakozzak a díszvendég-dalszerző dalban tett kijelentéséhez. Örökre, szívembe… Jövőre koccintunk. Remélem, mezítláb.
4. Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya, 2011. augusztus 3-7.
