Posztmodern patriotizmus

A Marvel-univerzum igazi zászlóvivője Amerika Kapitány – függetlenül attól, hogy messze nem ő a legnépszerűbb karakter a képregénykiadó palettáján. Minden világégető csatának ő áll az élén, pedig nem lő lézersugarakat a szeméből, és még csak repülni sem tud. A hősök mégis felnéznek rá, mindenhol óriási tisztelet övezi, a csillagos-sávos öltözék pedig csak tovább sulykolja a halhatatlan ikonná válás kényszerét.

Steve Rogers egy ilyen ikonhoz igyekszik felnőni, bár nincs túl nehéz dolga, mert ehhez nem volt szüksége szuperszérumra, az csak a fizikai demonstrációhoz kellett. Rogers önzetlensége belülről fakad. Háta mögött hagyva a – patetikus nagymonológokat egyébként alaposan kifordító – propaganda-körutakat, felettesei parancsát megtagadva önként vonul a frontvonalra, hogy bátor hazafihoz méltó módon menekítse ki a rabságba esett harcostársakat, és rúgja arcon az ördögi kinézetű Vörös Koponyát. A kapitány túlnőve a katonakép együgyűségén és a kék-piros-fehér lobogó határain mégis több, mint ahogy azt a neve engedni sejtetné. Amerika Kapitány ugyanis nem feltétlenül Amerikát testesíti meg, hanem azt, amilyennek Amerikának (meg úgy a világnak általában) lennie kellene. S talán ez a figura egyetlen használható belső konfliktusa is, miután idegenek tőle az olyan negatív jellemvonások, mint Vasember arroganciája, Thor hiúsága, vagy Superman jóhiszeműsége. Neki egy szimbólumhoz mérten kell makulátlannak és józannak maradnia, mindig világos és helyes döntéseket hoznia.

Éppen ezért sajnálatos, hogy a film nem mer belemenni az efféle állásfoglalásokba, és inkább egy halál egyszerű helyzetet vázol fel, élén a még Amerika Kapitánynál is egysíkúbb, egyszer használatos főgonosszal. Helyette azonban kapunk egy – az iróniát és az önreflexiót sem mellőző – eredettörténetet, amelyben esendő emberként ismerjük meg a majdani hőst, így pont úgy vagyunk képesek azonosulni a kapitány robosztus alakjával, mint anno a vézna Peter Parkerrel.

A körülményes felvezetést követően viszont a kapitány kikerül a középpontból, és csak sodródik az árral. Egymást érik a nagyobbnál nagyobb robbanások és gépfegyver-ropogtatások. És ezzel nincs is gond, csak éppen semmi újranézendőt nem nyújt, nincsenek benne olyan látványos lövöldözések, mint a Vasemberben, vagy olyan dráma, mint az X-Menben. Helyette inkább egy olyan klasszikus hangvételű kaland-narratívát kapunk, ami talán nem véletlenül juttatja eszünkbe az Indiana Jones-filmek jobb pillanatait. Mindezt tovább árnyalja a közhelyes – már-már kötelező – jelenetek humoros egysorosokkal való elbagatellizálása, ami talán csak a Marvel Stúdió filmjeinek sajátja.

Az apafigura karjaink közt való elhalálozása nincsen túldramatizálva, az „üldözöm a rosszfiút vagy mentem az ártatlant” és a vonaton zajló „odaérek vagy nem érek oda” szituáció is megnyugtató végkicsengéssel zárul. Éppen ezért kicsit meglepő, s egyben súlytalan is a jóbarát halála. A finálébeli hősi önfeláldozás sem éri váratlanul a nézőt, kapitányunk tökös amerikaihoz méltó nyugalommal néz szembe a halál torkával, miközben a jövő heti randiját tervezgeti. Amerika hőse tehát jogos félelmeink ellenére sem hajlik giccses nyáltengerbe, még a patetikus ruházat miértje is értő magyarázatra talál (nem úgy, mint a hasonló színekben játszó és popkulturális nívóval bíró Supermané), de azért olyan lezser sem akar lenni, mint a neurotikus Vasember.

Bár a hiperlaza hangvételű Vasember nem domborítja ki nagyon, a vörös-sárga páncélba bújt Tony is igazi lokálpatrióta, pedig első ránézésre nem sok közös van benne és a kapitányban. Ha a Marvel-univerzum szemszögéből vizsgáljuk a filmet, egy teljesen új dolognak lehetünk tanúi. A kisebb-nagyobb áthallások különösebb logikai zökkenők nélkül, a Marvel képregényhősei alaposan összehangolva torkollnak a jövőre érkező szuperhős crossoverben, a Bosszúállókban. Ami meglepő, hogy ez az univerzumépítés már több éve megkezdődött, és pont az Amerika Kapitány az, ami minden pozitívuma ellenére is csak egy jól szituált átvezető sztorinak tűnik, szemben Thor vagy a Vasember egészestés születés-sztorijával. Örvendetes, hogy a kapitány világháborús ténykedéseit nem tudták le egy 10 perces prológusban – mint ahogy az a fájdalmas X-Men spin-offban, a Farkasban történt –, mégis úgy látszik, hogy az igazi izgalmakat csak az amerikai álom megtestesítője és a cinikus jelenkor szembeállítása jelentené. Steve Rogers egy új világban ébred, egy világban, amiért harcolt, amiért az életét adta. Az igazán nagy kihívás azonban csak most kezdődik: tudnak-e majd kezdeni ezzel a konfliktussal valamit, vagy kihagyják a magas labdát, és csak odarakják pózolni a Bosszúállók élére?

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló (Captain America – The First Avenger), 2011. Rendező: Joe Johnston. Forgatókönyv: Cristopher Markus és Stephen McFeely. Főbb szerepekben: Chris Evans, Hayley Atwell, Sebastian Stan, Tommy Lee Jones, Samuel L. Jackson.