Finom tengerillatod van. A ház, amiben élsz, oly tiszta, és oly szerény, hogy a magamfajtának kedve volna itt maradnia. A sok összegyűjtött emlék után ez az állandóság, ez a hosszan kitartott, nyugodt lélegzetvétel, oly szokatlan, olyan hosszúak ezek a napok, és minden felületes érzésen túl, mégis őszinteséget áraszt a bőröd.
Nem csókol senki odaadóbban a te ajkadnál, fogaid óvatosan koccannak a fogaimhoz, és nyelved huncut játékokra hajlamos.
Nem tudlak elfelejteni, ahogyan megtartani sem tudlak. Engem még várnak valahol, vad férfiak és izzó lángú nők, akik becsapnak, kihasználnak, aprópénzért eladnak rabszolgának, vagy alkalmi dísznek, és én nem tartozhatom hozzád már az álmaimban sem, hiszen azt kell álmodnom, amit parancsba adnak, kőbe vésetnek.
Azt is meg kell osztanom veled, mint te fekhelyedet velem, hogy akkor sem veszlek nőül, ha szabad maradok. Az összes érzés, amivel közeledtem feléd, szertefoszlik, amint elhagyom a szigetet, mert így könnyebb lesz, és mert tudom, ezt az áldozatot minden időben meg kell hoznom.
Ha újra látlak, mosolygok majd, és nem ismerlek meg, idegen tekintettel fogom keresni tekinteted, és mindezt azért, hogy összezavarjalak, és te megértsd, mi feszül közöttünk, micsoda elátkozott masina, ami nem engedi, hogy úgy karoljalak majd át, mint most, ahogy itt fekszel az ölemben, mint most, látom arcod redőiről, hogy éppen engem mondasz kusza látomások tükre előtt. Mint őrződ, mint féltőd, mint társad egy végtelen bíróság padjai elé citáltan.
Szeretlek, és mindez elegendő, hogy elutazhassam tőled, hogy azután ne tudjalak, és hogy így őrizhesselek keblem alatt tovább.
