Hat évnyi hallgatás és több mint egy éves üzleti huzavona után idén június végén jelent meg a Limp Bizkit új albuma, nem kis port kavarva a kritikusok és a nagyközönség körében. A lemez kapott hideget is, meleget is, egyvalami azonban biztos: a Limp Bizkit ismét az éterben van – új adón, de a régi frekvencián.
Az egyedi, rapcore/nu-metal stílusáról híres amerikai együttes énekese Fred Durst és gitárosa, Wes Borland 2009-ben közös sajtóbejelentést tett, miszerint – szavaikkal élve – „úgy éreztük, jobban undorodunk a populáris zene jelenlegi helyzetétől, mint amennyire unjuk egymás képét”, és bejelentették, hogy négy, művészetben szegényes év után újraalakul a banda. A közlemény sugallta hozzáállás könnyedén felismerhető, Gold Cobra címet kapott. A lemez 13 számot tartalmaz, a dalok csaknem felének mondanivalója a populáris zeneiparral foglalkozik. Témavilágban ez új az együttestől, de hoztak azért némi régit és kipróbáltat is a zenei piac kritizálása mellett. Az újszerű hangzásról ugyanez mondható el: van benne új is, ugyanakkor régi is, hiszen a zenekar visszanyúlt a Significant Other (1999) című album hangzásvilágához, amelyhez hasonlóan kirobbanó energiával és – ami még meghatározóbb – dühvel feltöltve dobott az együttes egy újabb adag rapcore-t a nu-metal tomboló tüzére.
A lemez tematikailag a rádióbarát zenekultúra köré épül, de jutott azért némi társadalomkritika és érzékenység is bele, sőt egy szám erejéig még a zenei csatornák populáris zeneiségét is megpróbálták imitálni. E próbálkozás végeredménye az Autotunage című dal, mely dióhéjban kifejezve egyszerűen semmitmondó. Feltételezem, éppen ez a semmitmondás az, amivel a srácok üzenni szerettek volna, de ez az imitáció a mai rádiós popzenéhez való hozzáállásukkal csaknem összeegyeztethetetlen, tehát akármilyen jól is hangzik a nóta, kevéssé passzol az album arculatához. A populáris zene témakörénél maradva szeretném megemlíteni a Gold Cobra címre keresztelt nótát (amelyből klip is készült), illetve a Shark Attack-et. Előbbi hathatósan szemlélteti korunk zeneiparának jellemzőit Fred Durst interpretációjában, míg utóbbi hadat üzen ennek, és bár kissé infantilisnek tűnhet egy cápatámadáshoz hasonlítani a lázadást, a dalszöveg azonban mégis úgy van összerakva és feltálalva, hogy erőlködés nélkül megállja helyét a korábbi Bizkit számok között. Hangzásban mindkét dal igen erős, a kemény riffek alatt dinamikus dobok, és a ritmikus káoszban harmóniát teremtő basszusfutamok kaptak helyet.
A cápatámadás után az album három legütősebb dala következik, amelyek közül a legdühösebb a Get A Life címet kapta, és a Bizkitet gyűlölő szakmabeliekhez és hallgatósághoz intéz keresetlen szavakat. Az 1997-es albumhoz visszanyúló üvöltések és a zabolázatlan, vad refrén, illetve a szigorú hangzású versszakok együtt teremtik meg a bandától elvárható egyensúlyt, amelyet a szám végén található átvezetés fűszerez meg egy csipetnyi humorral, amelyben DJ Lethal, az együttes lemezlovasa egy orosz párbeszédet dolgozott fel. Ezt követően a Shotgun-t hallhatjuk, amelyben Fred a fegyvertartás, és az azzal kézen fogva járó életmód ellen kíván felszólalni. Ez az egyik legmélyebb mondanivalót tartalmazó szám a korongon, ugyan a monoton refrén és a gyermeteg interlude (átvezetés a szám végén) kissé lerontja a dal összképét, mégis elmondható, hogy ez az egyik legjobban sikerült track az ’arany kobrán’ (nem mellesleg a dal maxin is megjelent).
A monotonság nem hiányzik a szintén társadalomkritikát tartalmazó Douche Bag című számból sem. Ez a kifejezés olyan emberek megnevezésére használatos, akik erényeikhez viszonyítva túl nagy önbecsüléssel rendelkeznek, amelyhez rendszerint felsőbbrendűségi érzés is társul. Fred Durst pedig ezt megelégelve írt egy számot nekik címezve, mely a szókimondás és az agresszió tetőpontját képezi a lemezen (a több tucat „I’mma fuck you up” miatt, amelyből egy teljes refrén épül fel, méltán ez az album legobszcénebb dala). A felfokozott indulatokat fékezi a Walking Away, mely méltó utódja több melankolikus darabnak is a Bizkit múltjából, ezt pedig a Loser követi, ami az énekes hirtelen megromlott házasságát feldolgozva idézi fel háromnegyedes ütemben az együttes szomorkás, párkapcsolati témájú dalainak hangulatát korábbi albumaikról. Az ilyen számok mindig is erősségei voltak az együttesnek és bizony most sem okoztak csalódást, az egyik legerősebb párost alkotják a Gold Cobra felhozatalában.
Az album záródala, a Killer In You, hangzásában elmarad az album többi darabjától. Szövege azonban elgondolkodtató és felvet egy kérdést: lévén, hogy egy olyan albumról van szó, ami a populáris zeneipart becsmérli, az egyébként egy gyilkosról szóló dalszöveg mögött többnek kell állnia a háttérben, mint egy egyszerű ’bugimumusnak’. Viszont erre nem sok jel utal; hogy kinek mit mond az utolsó dal, mindenki maga dönti el.
A Gold Cobrán van egy kicsi mindenből, amit eddig a Bizkit magáénak tudhatott: kicsi a régi témákból, kicsi a régi hangzásból, kicsi a régi dalokból. Ellenben az újítással nem fukarkodott az együttes; minden eddiginél dinamikusabb ütemekkel és ütősebbnél ütősebb dallamokkal ellensúlyozzák a sok esetben pór szövegkörnyezetet. A Limp Bizkit önmagát meg nem hazudtolva, egy határozott és karakteres lemezzel hozta tudomásunkra, hogy ismét jelen van és rendelkezésünkre áll.
Limp Bizkit: Gold Cobra, Universal Music, 2011.
