Lábam előtt oroszlánfarok

A borító legfőbb látványossága a lovát fektető csikós volna, ha a kép bal szélén nem állna ott háttal egy hosszú hajú fiú is. Fekete Nirvana pólót visel, dacos testtartásáról pedig lerí, hogy figyelmét nem is annyira a hortobágyi produkció, mint inkább egy azon túli pont köti le: gitár a horizonton!

Bíró Gergely első kötetében számos korabeli jelenségre találunk folyamatos utalást (’90-es évek, grunge, zenekar-alapítások stb.), e nemzedéki tabló azonban nem ok nélküli: a tisztázatlan kamaszkor számvetéséhez kínál alapot, a felnőtt korba lépő személynek pedig lehetőséget, hogy önmagán túl is láthasson.

„Először egy gitár repült a hangfalak közé, hevedere beleakadt a mikrofonállványba. Aztán egy másik nyaka kezdte szuronyként döfködni valamelyik láda vásznát. Lelkek jajongtak révülten a tűzropogásban két dobütés közt, és tűntek el a gitárok keltette, torz hangörvények tölcsérében. Figyelni kellett volna, és nem rajongani. A zenészek, akiknek egykor nem jutott takaró, és fogadott fivérekként keskeny matracon szorongva melegítették egymást a fűtetlen kamaszkorban, most mintha nem fértek volna el egy színpadon. És ott állt a Srác, hátán szétnyílt a filléres, fekete kordzakó. Szelíd madárijesztőnek hatott, kibe varjak szeretnek.” (99.) Bíró Gergely Oroszlánkeringő című kisregényének kezdőmondatai egy gyermekkori emléket idéznek fel bennem: hét-nyolcévesen a bátyám mellé ülök, s hitetlenkedve nézek vele egy koncertfelvételt, közben hol a hangszerromboláson fintorgok, hol pedig a zenén csodálkozom, melyben valamiféle megzabolázhatatlan düh teremt rendet. Mit lehet ezen az együttesen csodálni? Én ezt még akkoriban nyilván nem értettem, de a környezetemben már sokan őket mímelték: fiatalok kezdték el viselni jeleiket, követni stílusukat, játszani zenéjüket. De hiába a zenekar egyszerű megjelenése és dallammenetei − a zene csak nem akar „ugyanaz” lenni. Képtelenség megtanulni, hogyan kell „nem játszani a hangszeren”, hogyan kell a zenei tudás fölé helyezve tisztán, nyersen „önmagát” kifejeznie az embernek (ahogy ez a zenekar is tette). Mégis rendíthetetlenül próbálkoztak. Pontosan addig, amíg el nem szakadt a heveder, le nem került a pingált póló, és a haj is megrövidült. Megtalálták hangjukat.

Az Oroszlánkeringő is ilyen: mindenekelőtt egy elsőkötetes szerző egységes, írói bemutatkozása. Egységes, de nem műfaji értelemben, hiszen a kötet öt különálló novellából és a címadó kisregényből áll össze, melyet folytonos, hivalkodás nélküli írói jelenlét, egyazon személytől való, de több esetben ellentétes vágyakból, hangulatokból építkező világlátás jellemez. Az első novella, a Mint álma a zsarnokot például egy gyakorló tanítás folyamatát beszéli el, ám ebbe a gyakornoki létbe hamarosan beszüremlik a tanárjelölt saját érettségijének reggele, s már ez a rövid részlet is előrevetíti a kötetet záró kisregény meghatározó atmoszféráját, melyben „a kizárólagos jelen idő áldott, mindenre följogosít” (7.). Ez a kamaszkor, innen indítja útjára történetét a szerző hol nosztalgiával-iróniával, hol pedig nem kevés humorral, végigvezetve minket egy fejlődési szakaszon, amelyen mindenki keresztülmegy, ki így, ki úgy, ám kemény csaták nélkül bizonyosan senki sem. A könyv darabjai a kamaszkor határdöntögetésein túl szólnak még a kamaszkorból fiatal felnőttkorba lépő személy útkereséseiről-visszatekintgetéseiről, melyeket mind-mind a tisztázás szándéka kövez.

Nem újdonság sem a megjelenített életkor, sem az írói témaválasztás, az viszont igen, ahogy Bíró Gergely hozzányúl: mert személyes és önmagánál több csak a (személyiség)fejlődés tisztánlátása okán kíván lenni. Hiába a visszatekintés dominál ebben a kötetben, ha az a célkeresés szándékával párosul. „Mára elnémult minden óraütés, bárcsak kidugná még fejét érted a kakukk. Ki tudja megmondani, hogy felágasít-e majd a remélt eszmélet, vagy beléd ridegült hőkölésed kantárszárán vezet tovább?” (Megálltak egyszer három órakor, 77.) A kötet egésze, annak tartalmas és sokszínű légköre úgy hiszem, választ ad az idézetben szereplő kérdésre azzal, hogy határozott irányt mutat az önálló életét megkezdő egyén útkeresésében. Remélem, hogy a későbbiekben felerősödik majd az az átfogó hang, amelyet már most kihallani a könyv többszólamúságából.

Bíró Gergely első kötetét, az Oroszlánkeringőt bevallottan megkülönböztetett figyelemmel vettem a kezembe. Ennek oka nem titok. „Rokonok vagyunk, (…), beszédünk rostozatát meghitt, családi cinkosság teszi ezoterikussá, afféle szemantikai házigeometria jegyében állnak mindennapos megjegyzéseink és válaszaink is, amelynek axiómája, hogy két adott pont közt a legrövidebb távolság mindig csaknem a teljes kör” (J.D. Salinger). Nehéz volt azonban eldöntenem, mik tartozhatnak egyszersmind e körön belülre és kívülre, s milyen szempontból mutassam be a kötetet: hétköznapi olvasóként, műkedvelőként, esetleg rokonként? Utóbb abban maradtam, hogy meglátásaimat különálló személyként, ugyanakkor fivérként is lejegyzem, mégis inkább rábízva az érdeklődőkre a kötet elolvasását követő, egyéni véleményalkotást.

Bíró Gergely: Oroszlánkeringő, Magyar Napló, Budapest, 2010.