Volt itt minden, ami egy felolvasóesthez kell, részemről még némi hiányérzet is, de erről csak később. Egyelőre szorítkozzunk a tényekre: az Apokrif irodalmi folyóiratának köre szeptember 26-án megtartotta évadnyitó estjét, melynek az új, rendszeresíteni kívánt helyszín, a Csendes Létterem adott otthont.
Hogy az irodalom népszerű lehet, olyan közhely, amit azért jó mindig újra és újra megtapasztalni. Most sem volt ez másképp: a még udvariasnak nevezhető, tízperces csúszással kezdett eseményre szép számmal gyűlt össze a közönség. A hely térfelosztásáért mindenesetre külön dicséret is jár: az asztalok elrendezése a szeparálódásnak nem, a közösségi hangulat megteremtésének viszont annál kedvezőbb lehetőséget biztosított. Miközben kint egyre csak sötétedett, és már bent is épp kezdett álmosítóvá válni a hangulatvilágítás adta félhomály, Fráter Zoltán, a lap spiritus rectora nekilátott bevezetőjének, anekdotázásával kimozdítván holtpontjából a várakozó hallgatóságot. Irodalom, alkohol és jókedv összefüggésrendszerének ismertetése után némi történeti beszámoló következett, majd átadta a szót és helyet a felolvasóknak.
A seregszemle szolgaian unalmas munkája helyett talán inkább tendenciákról kéne beszámolnom, amelyek mentén körvonalazódhat valamiféle összképhez hasonlatos benyomás. Az est első felében a nyers melankóliának jutott ugyanis főszerep. Hogy a látszólagos paradoxont feloldjam, inkább példákkal magyarázom tovább: Áfra János már-már hömpölygő beszédmódjában a becsempészett groteszk elemek finom gesztusokkal elegyedtek; talán a kirajzolódó tematikák, úgymint szülés, elvetélés és betegség mögötti szintetikus viszony, az érzelmek ábrázolása lehet ennek a költészetnek a jövőbeni súlypontja, amelynek releváns befogadásához dinamikájánál fogva sem lehet elegendő egyszeri meghallgatás. De Evellei Kata olvasott szövegeitől sem áll távol egyfajta, még inkább definiálatlannak tűnő kettősség, amely a hagyományos, áthallásoktól hemzsegő nyugatos, újholdas vonalú lírát próbálja összeegyeztetni a kortárs beszédnyelv lehetőségeivel. Azért a „Leszek kurvád!” sornál nemtől és kortól függetlenül mindenki kicsit fölkapta a fejét, aztán vagy visszahorgasztotta, vagy nem.
Talán Nagypál Istvánnak és Török Sándor Mátyásnak akadt a legnehezebb dolga, hogy szereplésüknél ne lankadjon a figyelem, amit nem is annyira a szerzőknek, sokkal inkább a tematikai monotóniának róhattunk volna föl. Mert kaptunk már elég spleent és fájdalmat − amely mint kiderült, „a létezésnek mása” − mire középtájára érkeztünk az estnek. Itt érdemesnek tartanám megjegyezni, amelyhez a korábbiakban fölvetett hiányérzet is kapcsolódik, azaz hogy: mi lett volna, ha a csak legvégül gitárhúrok közé csapó Dinnyés Attila experimentális blokkja mondjuk nem befejező, lezáró szerepet kapott volna, hanem két részre is osztja a műsort…
Mindennek ellenére versekkel folytattuk: Nagypál István érdekes, erotizált közelítései a gyermekdalszerű szövegekből olykor-olykor nagyot szóltak kifelé, éppen ezért is lehet kár, hogy a szerző felolvasásának monotonitása miatt valószínűleg hangsúlyos pontok mentek veszendőbe a hallgatóság számára. TSM − aki egyébként a lap névadója, ez is kiderült aznap − szövegeiről a mellettem ülő hölgybarátom váltig állította, hogy – mivel számolja ám szeme előtt a sorokat – szonettek, de ha mégsem, akkor is nagyon jól van sűrítve, amit hallunk. Egyébként azt hiszem, egyet lehet érteni a sűrítés relevanciájával, ahogy abban sem lehet vita, hogy a requiem ante portas fölütése némiképp melengette a rekeszizmokat is.
Ezután következett Palágyi László, aki szintén „az első verssel” szerette volna kezdeni szeánszát. Kívánsága minden bizonnyal teljesült, ennél talán mégis sokkal figyelemreméltóbb, hogy egy-egy darabja úgy hoz létre minimalista lírai hatást, hogy terjedelme arra egyáltalán nem utal, szemben a már említett TSM ténylegesen tömör megoldásaival. Palágyi ezen felolvasása is megerősített abban az álláspontomban, hogy a tavalyi évben kötettel jelentkező szerző biztató indulásának sikeres folytatása kellő türelem és megfelelő attitűd függvénye.
A verskör záróakkordja Nyerges Gábor Ádám színrelépése volt, akiről most végre megtudhattuk, hogy tulajdonképp saját lapja irányában a legrosszabb a küldött szövegek publikálási mutatója, meg hogy jól áll, nem csak neki, de egy „vérkomoly” irodalmi estnek is a humor mint megszólalásmód. Konfessziója, miszerint „párakat rímekkel kecsegtetett ide”, azt hiszem, komolyabb előzményekre ment vissza, és több volt egy olcsó poénnál, ugyanis ekkor a közönség soraiból többen is zavartan összenéztek, de maradjon meg ez a jelenet most már csupán, mint urbánus legenda, amit mostantól beszéltetni kell, hogy akkor mégis.
Végül a már említett Dinnyés Attila „kedves pihenője” szolgált az estnek levezetésül, és öröm volt látni, hogy a sajnos csak pár perces, ám valóban szolid, baráti hangulatú gitárperformansz után nem a hazarohanás, hanem a „hely belakása”, a kis csapatokba verődés, a túloldal, tehát a szerzők kötetlen megszólaltatása mozgatta a résztvevőket. Egyszóval ténylegesen bízni lehet abban, hogy szándékaival célt ért az Apokrif brigádja: a sátorfák az új környezetben is le vannak verve. Jöhet tehát valami, amit immár nem elkezdeni, hanem folytatni kell. Remélve, hogy mindezt lesz kivel, kinek.
Apokrif évadnyitó felolvasóest, Budapest, Csendes Létterem, 2011. szeptember 26.
A képeket Opánszki Tamás készítette.
Nagypál a mai nyomulós Kukorelli. Mindenhol, ahol lehet…
De szerintem nagyon más karakterek.
tényleg baromi irritáló az ilyen, de pl. Lázár Bence András (tiborbélajucigéza) dettó
oh, milyen sok kedves ember… sztereotíp leszek: sok irigy. jól lehet ezen nevetni…
Ebben biztosan igazad van István. 🙂
Nevetsz? Csak nevess, a vélemény akkor is ez rólad. Nyomulsz és nyomulsz és…
Aki mondja másra… milyen érdekes, ahol megjelenek, mindig van egy “olvasó” nevezetű egyén, aki kellemesen beszólogat. Nem is tudom, hogy akkor ki nyomul. Mellesleg, nem engedtem meg a tegezést. Nyugodtan “adogathatjuk a labdát”, mint Szávay, de részemről itt vége. Ha tehetném, az ilyen savanyú és begyöpösödött figurákat, akiknek nincs jobb dolguk, mint mások “basztatása”, moderálnám és soha nem adnék nekik teret. De egye csak a penész magában, a keserű kacagásával együtt.
A véleményezés szabad jogával mindenki saját lelkiismerete szerint élhet és éljen ez nagyon jó dolog..de amikor, ez már más fórumokon és a privát életet is érintve nyilvánul meg, az már nem véleményezés hanem sértés sőt…jogi kategóriák is felmerülnek.
Igen, a személyeskedést legyen szíves mellőzni mindenki.
ja, a Nagypál nyomulós, ez van, lelke rajta – ez az IQ pingpong akkor lenne értelmes, ha arra térnénk ki, hogy egyáltalán mik az írással elérhető (szakmai/társadalmi) csúcsok és azok számítanak-e valamit – mondjuk
nagypál istvántól kérdezném, nem érzi-e kissé terheltnek a nevét? az oké, hogy a wikipedia őt dobja ki, mert hát a már említett lba is mesélhetne arról, milyen saját oldalt szerkeszteni, de azért nem árt szétnézni, mielőtt az ember publikálni kezd.
http://mek.niif.hu/00000/00019/html/s/i011382.htm
http://hu.metapedia.org/wiki/Sch%C3%B6pflin_Gyula
http://www.antikvarium.hu/ant/find2.php?szerzo=nagypal-istvan&func=gyorsszerzo&ujlekerdezes=1&KeresesSzerzoID=6260&kapcstipus=se&kat=sz&kulcsszo=nagyp%E1l+istv%E1n
Kukorelly és nem Kukorelli.
kedves Nyugat, Schöpflin írói álneve volt a Nagypál, nekem meg az eredeti, nem fogok más néven publikálni, mert volt egy hasonló nevű ember. Miért kéne ezáltal terheltnek érezni a nevemet? Egy szerkesztő, egy pályatársam nem kérdezett rá erre az összecsengésre, és egy ember nem kérdezte meg, hogy váltsak nevet. Nem is értem, miért kell ezt egyáltalán taglalni? Nincs mibe belekötni már?
Kedves Kémikus billy, (nem tudom, kit rejt ez a nicknév – nem is értem miért nem lehet saját névvel publikálni, bejegyzéseket), nem tudom mire föl ez a személyeskedés részedről, de azért leállíthatod magad. Nem kell kedvelni minden szerzőt, sőt nem is várja el senki, az meg hogy hány lap hoz le, ahhoz sok közöd nincs. Az, hogy a lapok lehozzák a verseimet, külön öröm, nem tudom ez neked miért is baj (miért fáj?), a legtöbb szerzővel ellentétben – kontra LBA, aki kifejezetten tényleg másért megy – de ebbe nem mennék bele -, nem a pénzért és a publikációért küldöm el írásaimat, hanem a személyes szerkesztői vélemények miatt, a tetszés – nem tetszés kérdése érdekel; aki nem hiszi, megkérdezhet több szerkesztőt, miként szoktam válaszolni a leveleikre. A további sértegetések és nevetségesen gyerekes megnyilvánulásokra nem szeretnék újból kitérni.
ki sérteget? kinek fáj? előjel nélkül közöltem azt, ami van – te fogtad fel leszólásként, pedig én csak hozzá – ja, hogy “irritáló”, értem… rossz szót használtam, mondjuk akkor inkább azt, hogy “tipikus” – de engem továbbra is az érdekelne, hogy az elérhető csúcsokat ki hogyan éli meg, csúcsnak lehet-e nevezni egyáltalán, mármint, hovatovább érted