Ír whiskey-vel folyó filmes Kánaán

Osztrák sikerrel, állófogadással és hatalmas bulival zárult a 8. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. A versenyprogram valószínűleg idén volt a legerősebb, ennek is köszönhető, hogy a CineFestet egyre többen immáron a legjobb magyar filmes mustrának tartják. A cél olyan régiós fesztiválhelyszínné válni, mint Szarajevó vagy Kolozsvár.

Múlt heti írásomat azzal kezdtem, hogy a miskolciak büszkék a fesztiváljukra. Nos, kiderült, hogy a város vezetői is így vannak ezzel. A nyitóünnepségen a polgármester, a zárófilm előtt pedig az alpolgármester tartott rövid beszédet. Sőt, a fesztivál hivatalos zárása utáni állófogadás a városháza dísztermében kapott helyet, ahol a szervezők, zsűritagok és a sajtómunkások szíves és gazdag vendéglátásban részesültek. A sürgő-forgó pincérek és az étvágygerjesztő finomságok közül most viszont térjünk vissza az utolsó két nap krónikájához.

Ahogy a főfogás előtt jólesik az előétel, a nagyjátékfilmek előtt beiktattam egy animációs és egy rövidfilmes blokkot. És milyen jól tettem! Az Elveszett és megtalált érzelmek osztálya című animációs kisfilm nemcsak nálam, de a zsűrinél is a legjobbnak bizonyult. A sokféle technikát és stílust ötvöző német alkotás gyönyörű, ötletes és beszédes vizuális megoldásokat használva mesélt a gyász feldolgozásának nehézségeiről és egy új szerelem kezdeteiről. A Switez elveszett városa című lengyel versenyfilm Miczkiewicz elbeszélő költeményét dolgozza fel beszéd nélkül, csupán az olajfestményszerű háttér, a 3D-s animáció, ikonfestészetet idéző papírmasé alakok és klasszikus zenei hanganyag segítségével. Szándékoltan primitív rajzaival a falvédők képi világát idézte a W.C. emelkedése és süllyedése, mely meglepő befejezésével a Más világ zárlatát juttatta eszembe. Említésre méltó A lány és a vadász is, mely egy frappáns, szabálytalan és sötét színekben játszó animáció, ami a másik emberrel való törődés fontosságát helyezi gyakorlatias és humoros síkba.

A rövidfilmek általam látott blokkját francia és spanyol alkotások uralták. Mindkét francia film fekete-fehér volt, egyik egy napjainkban játszódó kétszemélyes kamaradráma (Szűzhártya), a másik pedig egy tragikus szerelem története a második világháborúból (Az éjszaka gyermekei). A Berlin egy poénra kihegyezett 3 perces, végignarrált történetecske, A díj viszont egy házasság válságát veszi górcső alá. Kategóriájában idén Arany Pálmát nyerő kisfilm a Terepfutás, amely sok hasonlóságot mutat Kárpáti György Mór Erdő című kisfilmjével. Főhőse egy kamaszfiú, aki a terepfutás helyett a haverokkal lóg, majd pár óra alatt, sűrítve tapasztalja meg a posztszovjet élet árnyoldalait. A film egy hosszan kitartott tökéletes képi metaforával teszi általános érvényűvé a történetet.

Az első hétvégén még keveselltem a nézőszámot, de péntek este a Kerekes Band koncertjén és Gus van Sant legújabb filmjének vetítésén tömegek voltak. Annyira, hogy a földön ülve néztem végig A nyugtalanság korát, miközben a nézőtéren láthattam a világ legnyugodtabb csecsemőjét, aki kengurujában végig ébren és csöndben volt, édesanyja folyamatos hintáztató mozgásának hála. A tinédzserkori szerelem és halál összekapcsolása komoly giccsmágnes, de a rutinos amerikai rendező nem akart megríkatni, így mozija kerüli a nyálas és érzelgős megoldásokat. A többek által öncélúnak mondott film szerintem értékes alkotás, azért is, mert a halál elfogadásának és feldolgozásának se nem divatos, se nem látványgazdag témáját helyezi a középpontba. A 21. századi ember egyre inkább elvesztette kapcsolatát a halállal, nem tud vele mit kezdeni. A szüleit autóbalesetben elveszítő Enoch Brae is így van ezzel. A furcsa srác beleszeret az agytumora miatt utolsó három hónapját élő Annabelbe, aki viszont korát meghazudtolva el tudja magában rendezni saját közelgő halálát, így rengeteg vidámsággal és életerővel felvértezve akarva-akaratlanul is segíti barátját az elmúlás elfogadásában. A Tarr Bélát bálványozó van Sant filmjének erőssége az atmoszférateremtés és a színészi játék. Valahogy az egész filmben lépten-nyomon a halálba botlunk (Halloween, Enoch képzeletbeli kamikaze pilóta barátja a világháborúból, az úttesten önmaguk körberajzolása krétával stb.), de olyan kedélyes természetességgel, hogy mi is kezdünk Annabel fejével gondolkodni. Az első filmszerepét játszó, 21 éves Henry Hopper kiválóan hozza a kívülálló, érzelmileg sérült fiatal figuráját, arcán nem nehéz felfedezni apja, Dennis Hopper vonásait. 22 éves partnere, a rutinos Mia Wasikowska (Alice Csodaországban, A gyerekek jól vannak) is hasonlóan erős alakítást nyújt.

Szintén az Egyesült Államokban játszódik a Martha Marcy May Marlene című film, melynek főhőse egy fiatal lány, aki két év után szökik meg egy szektától. Sean Durkin alkotása az időrendet megbontva párhuzamos szerkesztéssel és bravúros vágásokkal helyezi egymás mellé Martha jelenét, illetve emlékeit szektabeli napjairól. Ugyan nem ismerjük az okokat, amelyek miatt a húsz év körüli főhősnő csatlakozott a hipnotikus erejű Patrick által vezetett szektához, de a jelenbeli szekvenciák szolgálnak bizonyos válaszokkal. Nővére és férje élik az amerikai felső-középosztály elidegenedett életét, nem tudják/akarják igazán megérteni a közlésképtelen lányt, saját életükre sem képesek a Martha által képviselt szemszögből tekinteni (pl. minek két embernek akkora ház; elég este enni, hisz túl sok táplálékot viszünk be szervezetünkbe; mi értelme folyton új és divatos ruhákat felvenni). A nyárspolgári s a fogyasztás bűvöletében élő világra reális alternatívát kínálnak a kommunák, de amikor a szektavezér a gyilkosságot is megideologizálja, akkor Marthanál megszakad valami, és szöknie kell. De mintha a két világ között ragadt volna, tragédiája, hogy egyiktől szabadulni akar, de nem tud (nem tudni, tényleg követik-e a szektából, vagy csak egyre paranoiásabb), a másik pedig nem fogadja be.

Az erős szerzői jegyeket magukon hordó amerikai filmekkel szemben az általam látott két angol alkotás a zsánerfilmek keretei között szól égető társadalmi problémákról. Joe Cornish Idegen arcokja az akció-vígjáték álcája mögül, míg Daniel Barber bosszúfilmje, a Harry Brown a krimi műfaji jegyein keresztül beszél a pattanásig feszült lakótelepi helyzetről London külvárosaiban, az ott élőkben izzó indulatokról, az erőszak elkövetőiről és elszenvedőiről, akik gyakran ugyanazok az emberek. Az élet szinte elviselhetetlen ezeken a helyeken, a rendőrség tehetetlen és a telepiek első számú ellensége. Elég egy szikra és berobban az egész, ahogy ez – sajnos a valóságban – meg is történt idén nyáron, amikor Nagy-Britannia-szerte zavargások törtek ki. A két film nem tud használható megoldást mutatni, mindkettőben saját kezükbe veszik az irányítást a szereplők. A 13-15 éves telepi srácok hősiesen, életük árán is védik az agresszív űrlényektől a környéket (Idegen arcok), a nyugdíjas özvegy (Michael Caine jutalomjátéka) pedig személyesen bosszulja meg barátja meggyilkolását a telepet rettegésben tartó bűnözőkön.

A CineFest zárófilmje az HBO gyártásában készült Válság a Wall Streeten (Too Big to Fail) volt. Curtis Hanson mozija erős dokumentarista jegyekkel igyekszik bemutatni a 2008-ban kitört gazdasági válság okait és kialakulását, főszerepbe állítva az akkori amerikai pénzügyminisztert. A film sajnos egy hosszúra nyújtott Dr. House epizódnak tűnik, ahol a miniszter és csapata újabb és újabb gyógymódokkal (pl. tőkeinjekció) kísérletezik az amerikai gazdaság megmentése érdekében.

A záróünnepség és a díjátadó a fesztivál színvonalához méltatlan kisebb-nagyobb döccenőkkel folyt le, de a meghívott műsorvezetőnek, Tillának hála – aki lazasággal és humorral hidalta át a hibákat – senki sem érezhette kínosnak a fesztivál lezárását. A Pressburger Imre-díjat az osztrák Atmen (Lélegzés), míg a zsűri nagydíját a szintén osztrák Michael kapta. Az állófogadáson új erőre kapott fesztiválozók egy utolsó nagy, hajnalig tartó bulit csaptak a megszokott helyen. Érdemes volt betérni a Corner Stage-be, hiszen az akciós italok mellett (ilyen olcsón sehol sem lehet Guinnest inni!), akár Tillával is beszélhetett az ember, vagy láthatta, hogy ropja a nemzetközi zsűri tagja, Almási Tamás (Puskás Hungary, Sejtjeink) az ACDC Thunderjére (nagyon jól!), vagy hogy milyen ügyesen rockyzik a szintén zsűritag Felméri Cecília (Kakukk, Végtelen percek).

Szombat este véget ért a 8. CineFest, de én már várom a 9.-et!

8. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2011. szeptember 17-25.