beleér
a tóba az ég.
az égbe a tó. mindig
amikor merülni szeretne
a vizet összetéveszti az éggel.
és repülni kezd.
holtan lebegnek.
a vízen vagy az égen.
és esténként amikor
a hold úgy ringatózik
mint egy ázott lampion
próbálja összeszedni őket.
de képtelen elázva repülni.
levegősen merülni nem tud.
pont
nem lendült a szél
miközben a bokrokba
mint egymás életébe
belegázoltunk.
magas fákat fenyített
az éles horizont
ami a világot lentre
és fentre szedte szét.
közte mi
tengelye a szédülésnek.
a táj idegen volt
mint valami
a feledés mögött
aminek már nem kell
bennünk a hely.
jártak itt előttem
a nyomokban nevek ülnek.
madarak kurrogják színre a reggelt és
a halszív ritmusán csobogó patak
mintha visszafelé folyna
hajlatában felejti
hordalékait.
letört ágak végéből
hiány csöpög
és párafalba tompulnak
kontúrtalan szavaim.
fénycölöpöket ver a fák közé a nap
jelezni a dolgok sűrűjét.
valahol a távoli mondatokban
kutyák csaholnak.
egyszer majd
megtaníthatsz
félbeszakadt mondatokkal kikövezni
az ösvényt. lombot nyesni.
vagy kifogni a felhőúsztató szeleket
akik dolgainkat ködökbe bugyolálják.
nem szívesen zavarom fel
az előző napot a bokrok alól.
felét sem érteni annyi mindent
suttognak itt.
a tegnapiak hangjai
mohákba puhulnak:
nem árulják el
hol rejtőzöm a kertben –
mint aki a visszhangját
elment megkeresni bolyongok
a sok magam között.
