VigyázaT!

Hogy Pelevinről mit érdemes tudni, azt nem is nagyon részletezném – az új orosz irodalom Philip Morrisban füstölt és Pepsiben pácolt fenegyerekének könyveit számos nyelven adják ki világszerte. Legyen elég ennyi: Pelevin általában játékosan bánik a szöveggel (mint szöveggel) és a valósággal (mint valósággal, mondjuk), nem idegen tőle a buddhista gondolkodás, ennek ellenére valószínűleg kedveli a drogokat és az osztyankinói tévétornyot.

Pelevin szeret eljátszani a történelemmel és a mitológiával, és vannak olyan hősök, akik valahogy megvetették a lábukat a két világ határán. Valami ilyesmi lehet nálunk mondjuk Mátyás király, meg valami ilyesmit akartak létrehozni az épülő kommunizmusban gyakorlatilag mindenkiből, akit épp szeretni kellett (bár a rutinos Pelevin-olvasók tudják, hogy egy trágyázólapát a legkomolyabb bálványokat is képes ledönteni – ez a mitológiát persze csöppet sem érinti). Ilyesmi lehet nálunk Petőfi is – irodalmi-történelmi legenda −, és végső soron ilyen az orosz írók között Tolsztoj.

Az író Csapajevből már buddhista bölcset formázott az Agyag géppuskában, így Tolsztojjal már nem tehette meg ugyanezt (ezért aztán félig-meddig mégis ezt tette). Tolsztoj ugyanis nem buddhista bölcsként, hanem buddhista szuperhősként reinkarnálódott: egyszerre Arséne Lupin, James Bond, Batman, Eraszt Fandorin és Sherlock Holmes, aki – miközben végiglövöldözi magát ötszáz oldalon – a világ létezésében kételkedik és démiurgoszokkal beszélget.

Persze Pelevinnél semmi sem olyan egyszerű, hogy a T-vel csak egy megszokott krimiparódiát vagy akcióregényt kapjunk – minimum fél kiló kokain vagy valamilyen komoly, a saját létezésébe vetett kétely nélkül itt senki nem lovagolhat el a naplementébe, még az olvasó sem. A T-ben az olvasó igen érdekes módon kerül közelebb a műhöz: egyfajta vojőrként leskelődik a történet szereplői és írói után, ugyanis T. gróf démiurgoszai valóban világteremtő erők: ők írják magát T grófot és az ő történetét is.

Tolsztojról írni ugyanis biznisz – főleg a gróf halálának századik évfordulóján. Pelevin épp ennek a jeles alkalomnak a tiszteletére írta meg regényét, ami valójában nem is Tolsztojról szól. T. gróf köpönyegében vakítóbombák és dobókések lapulnak, Pelevinében ismét a többszörös csavarokkal terhelt filozofikus történetvezetés – a küzdelem (legalábbis fegyverzet szintjén) egyenrangú felek között folyik.

A századfordulós hősökre persze rá is fér némi vérfrissítés, így elkerülhetetlen Tolsztoj és Fjodor „Duke Nukem” Dosztojevszkij találkozása a S.T.A.L.K.E.R. díszletei között. Igen, Pelevin egy múlt századi krimi műfaji kódjai közé is becsempészi a videojátékok és a drogok generálta hiperrealitást, de ezen a szerző életművének ismeretében nemigen lepődhetünk meg. Már a Generation „P”-ben is illuzórikus létezőket állított csatasorba – itt pedig maga a főhős is illuzórikusnak tűnik.

A T tulajdonképpen egy egzisztencialista road movie: a regény T. gróf történetét követi végig az Optyina-pusztába vezető úton, pontosabban annak az entitásnak az útját szemlélhetjük egy ki tudja, hová vezető utazás során, aki magát T.-nek hívja. Ilyen lenne a Nekem 8 című film, ha Tarr Béla rendezte volna (csak valószínűleg a forgatókönyv nem állt volna meg ezer oldal alatt).

A Számokban, a Generation „P”-ben és az Empire V-ben felbukkant marketing-vonal a T-ben transzcendens módon köszön vissza: itt a marketing istenei már nem egészen hamis bálványok, akiket le lehetne leplezni néhány egyszerű trükkel (glamour és diskurzus, számítógépes animációk, szerencse, pénz stb.), hanem valódi sorsalakító és világteremtő erők, párkák és démiurgoszok. A főhősnek itt nem egy mások által szőtt hálón kell átlátnia, hanem azokat az erőket kell megpillantania, amelyek a saját sorsát alakítják – és ebben a szférában istenek helyett egyszerű marketinges halandókat talál, akik csak abban különböznek tőle, hogy nem főszeplői egy regénynek (bár ki tudja, valahol máshol még akár azok is lehetnek).

„Én létezem! Hallja? Amikor beszívom a levegőt, és érzem a maga rántottájának a szagát, minden egyes sejtem azt kiáltja: én! Én érzek! Hát nem így van?” – őrjöng T., mikor rádöbben, hogy csupán egy évforduló miatt várható piaci siker miatt létezik. „Nem” – feleli a démiurgosz. „Azért, mert éppenséggel maga feledkezett meg a legfontosabbról. Hiszen ez a kétségtelen és tévedhetetlen érzés a saját létezéséről nem önben jelenik meg, gróf úr. Hanem bennem.” Visszatérünk Dzsuang Dszi álmához.

A T a maga különös útján – tisztességes adag öniróniával – egy különös jelenségre hívja föl a figyelmet: arra, hogy igenis létezik olyan, hogy sikerrecept. Pelevin az új orosz írók között eltalálta – vagy feltalálta – ezt a receptet: jól ír, néha ügyesen bukik le a vulgaritásba, hogy aztán évszázados filozófiai problémákat hozzon elő a századfordulós orosz éjszakában vagy egy modern üvegpalota előszobájában. Neki mindegy, ezt a világot mi álmodtuk olyannak, amilyen; meg is érdemeljük. „Hát az egész életemet pofával előre, a betonon…” – kételkedik a kis ganajtúró az élet értelmében, és még csak fogalma sincs róla, hogy ki cseszett ki vele ennyire. Pelevin a T-ben látszólag elengedte magát, és eljátszott egy mélységesen orosz és látszólag távoli hős életével – de vigyázat, ha még maga T. gróf sem képes ellenállni a marketológusok hatalmának, ki fog?

Viktor Pelevin: T, fordította M. Nagy Miklós, Európa Kiadó, Budapest, 2011.