A tengerszem közepén ültünk, amikor süllyedni kezdett a haja. Mintha minden egyes szál olvadó kupakon ülne, mely lassan ereszkedik a flakonba. Kérdeztem tőle, „Kafka, te mit csinálsz, segítsek?” Bólintott, én pedig azon nyomban a hajánál fogva rántottam vissza a fejtetőt, csakhogy túl erősen, így a kezemben maradt. Mindkettőnk meglepetésére expander-rugók csatlakoztatták a fejbe, ijedtemben el is hajítottam, ott lógicsált a vízben a csontból, bőrből és hajból épített korong. Hol a vér, kérdeztem. Kettő vagy három krómcsáp villogott. Kafka először sírni kezdett, azután töltekezni, nem tudom, honnan, de nem bírtam olvasni tőle. A környező hegyek oldalából ráadásul a Négy Nyúlánk, magyarán fenyők tolták be odvukat, szétkapták vele a könyvem, majd visszarándultak. Könnyelmű, kérgezett ragadozók, hála isten’, van másik a hátizsákomban, vágtam vissza, és mielőtt a Kafka-terebély odáig lelkesült volna, hogy a hozzá tartozó elbeszéléseket voltaképp a köldökével lökje a vízbe, sikerült kivakarni egy oldalszámot. Először lesöpörtem volna a lap aljáról, azt hittem, bogárka, de láttam, azt nem lehet. Aztán beborultunk, lévén együtt a csónaknál rég vastagabbak, ám a Kafka azután is növekedett, ami végső soron szerencse, nem tudtam ugyanis úszni. Ő lett először a kapaszkodóm, majd ő lett a kidurranó sziget.
Borsik Miklós: Kafka megdagad (prózavers)
