Csak fényt!

Hosszú, hat éves csend után végre új lemezzel jelentkezett a magyar thrash metál legendás zenekara, a soproni Moby Dick. Az idén harmincadik születésnapját ünneplő együttes részben a régi Dick lemezek hangulatát idéző, részben az utolsó két koronghoz kapcsolódó masszív, erős albummal rukkolt elő, amely megjelenésekor a MAHASZ-lista első helyén nyitott.

Sok minden történt 2005, az utolsó Moby Dick korong megjelenése óta. A zenekar két tagja, Mentes Norbert gitáros és Hoffer Péter dobos, valamint a dalszövegekért felelős Pusztai Zoltán megalapították a Hungarica zenekart, amely idén már a negyedik nagylemeze megjelentetésére készül. A Hungarica miatt az elmúlt hat évben nagyon kevés idő jutott az anyazenekarra, érezték ezt a rajongók is, akik már a legrosszabbat, a feloszlást vizionálták az együttes honlapján fórumhozzászólásaikkal. E kényszer hatására a Dick lelke, a gyerekkora óta csak itt zenélő Schmiedl Tamás (Smici) énekes-gitáros új lehetőségeket keresve szintén a zenekar-alapítás mellett döntött, és életre hívta a nevében egy Sepultura dalt idéző Bloody Roots együttest. Ez a banda azonban zeneileg leginkább a kezdeti Moby Dick lemezeket idézi, ahogyan maga Smici fogalmazott: „mintha egy fiatal Moby Dick lenne”. Hogy a „soproni ászok” mégis felébredtek tetszhalott állapotukból, azt az egyre sűrűsödő koncertdátumok jelezték, és természetesen az, hogy október 10-én megjelent az új album, A holnapok ravatalán.

Nem tudom, mi a jó lemez ismérve: ha az rögtön, az első hallgatás során megfog, vagy ha csak később, sokadik hallgatásra teljesedik ki. Éppen ezért – a lemez erőssége ellenére is – ambivalens érzések keringtek bennem az első hallgatások után. A 2003-ban megjelent Golgota számomra az elmúlt évtized egyik legjobb magyar metál albuma, s nem okozott csalódást a rá következő Se Nap, se Hold sem. Az utóbbi időben a tagok azonban olyan kevés figyelmet fordítottak a Moby Dickre, hogy kérdéses volt a készülő lemez színvonala. A sokáig címadó dalként funkcionáló Durván, akár a vulkán koncertklipje azonban eloszlatni látszott mindenféle aggodalmat, hiszen sodró lendületű, intenzív trash témáival a régi, mára már klasszikussá vált Moby Dick dalokat idézi. Ebben a nótában minden a helyén van: ütős riffek, menetelős dobtéma, Smici karcos hangja, tökéletes hangzás. (Az egész lemez kiváló hangzása újfent az MD Stúdió érdeme.) Ebben a tételben a szöveggel sincs gond, Pusztai az irónia alakzatát használva fogalmazza meg gondolatait „a rendszerrel” kapcsolatban, míg az említett négy város – Gáza, Budapest, Betlehem és Babilon – térben és időben is kitágítja a szöveg referenciális kereteit. A Durván… simán elférne bármely klasszikus Dick lemezen, sajnos azonban ezt a magas színvonalat nem minden dal képes tartani az albumon. Egyébként is, a Durván…-ra jellemző dinamika az album többi dalában kevésbé érezhető: inkább középtempós, helyenként pedig kifejezetten lassú témákkal operál a lemez. Ennek ellenére sem értek egyet azon rajongói megnyilatkozásokkal, amelyek szerint ez az album „gyenge” lett, és hogy a Bloody Roots „simán odaveri”, vagy hogy a csalódást okozó ’97-es Tisztítótűz mellett fog majd porosodni. Az viszont tény, hogyha kezünkbe vesszük Smici új bandájának korongját, akkor mintha egy időgépbe ülnénk: a lemez a ’80-as, ’90-es évek old school metál világába repít minket vissza, mintha csak az Ugass kutya-Kegyetlen évek-Körhinta sor folytatódna majd’ húsz évvel később. Ehhez képest teljesen más a Hungarica munkássága, és úgy érzem, A holnapok ravatalán bizonyos tételek esetében (ilyen számomra például A semmi talapzatán) e két forma között ingadozik, éppen ezért nem is feltétlenül tud minden nóta olyan egyenletesen magas színvonalat produkálni, mint elődei.

Az új korong tíz tételéből csupán egy opus köthető Schmiedl nevéhez, a többi Mentes és Hoffer között oszlik meg. Talán ennek is köszönhető, hogy zenei megoldásait tekintve ez az album helyenként egyszerre ébresztett bennem Hungarica-reminiszcenciákat, s egyszerre juttatta eszembe a régi és a legutóbbi MD lemezeket. De nemcsak emiatt a „billegés” miatt voltak ambivalens érzéseim az első hallgatás után, hanem a dalszövegek hatására is.

A holnapok ravatalán dalszövegeinek tematikáját Pusztai „az idők végezete felé menetelő […] elgépiesedett, globalizált világ” sötétjében botorkáló ember problematikája mentén jelölte ki. Ebben a világban – ahol az isten a pénz, a templom a bank – az ember folyamatosan elveszíti antropomorf jellegét, ahogyan a címadó dal refrénjében hangzik: „a holnapok ravatalán nem hever hősi halott / csak gyilkolásra idomított / klónozott katona és biorobot”. A borítón szereplő gép-ember ennek feleltethető meg. Az ígéretes tematika nagyrészt ötletes megoldásokban realizálódik, helyenként azonban mesterkélt formában bontakozik ki. Így például a fentebb dicsért Durván… címében szereplő hasonlat erőltetettnek hat, mint ahogyan a Ki mer a szemembe nézni? első sorában szereplő József Attila-i „fura ura” is keresettnek tűnik. A dalszövegek változó színvonala néhány nóta esetén ronthat azok élvezeti értékén.

A lemez érdekessége, hogy Renato Pavesi flamenco gitárjátéka nyitja. A Moby Dickre alapvetően nem jellemző az intro használata, itt azonban Renato sötét tónusú játéka jól illeszkedik az album hangulatához, s megfelelő előkészítése a Durván… fejszaggató zúzdájának, amely a korong talán legjobb tétele. Hasonló erőssége a lemeznek a Gonosz erő masszív riffjeivel, talányos szövegével, erős énektémájával. A klipnóta mellett ez volt az a dal, amely a leghamarabb megfogott az új album darabjai közül. Az ezt követő Bölcső és koporsó harapós riffekkel megkomponált kiváló metál opus, erőteljes refrénnel („születésnap, halotti tor / mosódik naponta egybe / egyszerre bölcső és koporsó / a reggel és az este”), amelyhez tökéletesen illeszkedik Smici karcos hangja. Az album egyik legjobb nótája.

A némiképp a profetikus hagyomány retorikája szerint építkező címadó az előző dalok folytatása, picit A politikusra emlékeztető lassú gitártémával. A dalban elhangzik egyfajta modern kori Niniveként New York neve. Kezdetben nehezen barátkoztam meg a dallal, elsősorban a verze alatt hallható „minimál témák”, valamint a dinamikusnak éppen nem nevezhető tempó miatt.

Az Éjfél után tíz perccel fény-motívuma visszakapcsol az előző korongok szövegvilágához: „éjfél után tíz perccel / ha találkoznék Istennel / akadna-lenne pár szavam / elmondanám hogy dráma van / rovarok írnak törvényt / de se fegyvert, se töltényt / nem kérnék csak fényt”. A fény mint Isten metonimikus jelölője a Golgota meghatározó motívuma volt, s rajta túlmutatóan több dalszöveget kapcsolt össze „hálózatos” módon. A Se Nap, se Holdnak közvetett módon a címében, s néhány dalszövegében is megtalálható, például: „mi lesz ha minden / azé lesz ingyen / aki a fénybe / szögeket ver” (Nem adnak semmit). A fény itt alighanem krisztusi allúzió, s arra a pusztító, „gonosz erőre” utalhat, amely az új korong negyedik tételén talált újabb megfogalmazásra. Az Éjfél után tíz perccel azért is kapcsolódhat ennyire egyértelműen elődeihez, mert nem a mostani albumra íródott, hanem sokkal korábban.

A holnapok ravatalán talán nem éri el a Kegyetlen évek színvonalát, de hibáival együtt is erős lemeznek tekinthető. Néhány rajongó ugyan valamivel többet várt volna hat év után, mégsem állíthatjuk, hogy ne lenne méltó folytatása a Se Nap, se Holdnak. Közhely, de mint minden lemeznek, úgy ennek a helyét is az idő fogja kijelölni a Moby Dick életművében.

Moby Dick: A holnapok ravatalán, Hammer Records, 2011.