Ül, egy réges régi karácsonyra kapott, s még első használat
előtt, véletlenül kettétört játékpuska célkeresztjében. Maga
magát, mint már oly sok éve, folyamodó szűkölését felékesíteni,
masnival átkötni többé nem képes, lelkét izgalmas, megismerésre
érdemes tartományként, mint aukcióról visszamaradt, jóval
értékén felül kínált tárgyat már szégyelli kínálni. Bőrén, mint
még meg nem tört családok által belakott kis lakások otthonmeleg
fénye, átsüt rosszul leplezett magánya. Legelemibb szükségleteiért
csak enerváltan, megszokásból nyüszít, szimpátiát, együttérzést
már nem ébreszt, fáradtsága letagadhatatlanul ásít át megkopó
fényű szemfelszínén, magát, mint túl mélyen megtalált, túlontúl
korhadt, s ezáltal egy darabban kiemelhetetlen hajóroncsot
azonosítva. Ünnepnapokra kiürült utcákon lézeng, jóelőre
begyakorolt, s halványuló ösvényként kitaposott hajdani manírjait
elcsépelt paródiaként, szavakat tévesztve, dadogva mondja fel,
s áttetsző kínálkozása felett érzett, már magát sem elégségesen
szórakoztató kínjában fel-felnevet. Eseményszegény múltjának
perceit s legékesebb alkalmait ahogy folyvást előszámlálja,
egyre kisebb mértékig eszmél aktuális helyzetére, valahai éber,
utolsó védelmi vonalaiként felhúzott folytonos, riadt kémlelése
alig retten fel zaklatott álmaiból a ritkuló pillanatokban. Bocsánatot
sűrűsödő alkalmakkal kér, kívülről nézve gyakran indokolatlannak
tetsző esetekben is, szinkronból kiesve, belső idejének cuppogó
fojtásában, folyvást kényelmesebben marasztaló közegében elterülve.
Gyönyört helyzete romlása fölött már nem érez, takarékos
beszéde a magány megindító tolmácsolására mind alkalmatlanabb
eszközként megremegve szól, esetlenül választott szavai valós
jelentéseitől minduntalan távolabb s távolabb. Esti sétái során
már csak zsebében felejtett kulcscsomója és távoli riasztók összefolyó
ciripelése tartja színleg ébren, napok óta gyűlő, fél, kétharmad
megmaradt vacsorái számontartására nem képes. Feladatait
folyamatos késésben, fokozatosan gyatrábban végzi el, jelenléte
a rajta átsikló tekintetek őrlángnézésében egyre inkább csak
jelzésszerű, átmeneti, visszaigazolásra váró időhúzás, helyzetének
magyarázatául felhozható indokai már nem szolgálnak meggyőző
érvekként, görnyedés helyett felvett határozatlan, kapkodó
testtartása mondatainál tartalmasabban beszél. Az iránta egyre
ritkulva ébredő jóindulatot vagy nem veszi észre, vagy
értékelni, s főként felelni rá képtelennek bizonyul, orrában
elraktározott nosztalgikus illatai intő jelként lassan párolgásnak
indulnak, kedves tárgyait már hajlamosabb itt-ott elhagyni,
szeretteivel mintha még erőltetné is a semmitmondó, felszínes
társalgást, szürkítve a róla egyre kevesebb kontúrral megmaradó
emléket. Vezekelni mindazokhoz, akikkel szemben valójában, vagy akár
csak a látszat szerint is vétkezett, már maga megy, elviselhető terheinél
többet vesz magára, mint ki lassan eldöntötte, melyik irányba engedi
tenyészni a sebek felszínén nőtt vart, nem letépve, majd várva a
hosszas, egyre több időbe kerülő gyógyulást, hanem kiteszi
a textíliák kifürkészhetetlen szeszélyének, cserébe az állandó
felületi ingerlést mind halkabb és halkabb felszisszenésekkel tűrve.
A néha még kínálkozó segítségnyújtást egyenesen vissza
nem utasítja, csak ernyedő szorításával jelzi, kérni még
kérné, de megfogni már nem tudja a felé nyújtott, aggódó kezet,
mert önérzete már engedi korábban oly gondosan elfedett
múlása alól kivillanni a tályogosodó, visszafordíthatatlan
korróziót, így jelezvén, immáron nem metaforikusan, hanem magában
felmutatva az elgennyedt sebet, apró szúrásait, melyek a még
igyekvő többieknek meg sem kottyannak, fityegő, félig lekapart,
megkeményedett sebfedelei alatt a begyógyulásra képtelen,
idegen felületek érintésétől átvörösödő, lüktető helyeket, életre
való képességének utolsó, egyre megkopó hitelességű bizonyítékait.
Nyerges Gábor Ádám: Széljegyzetek is készülnek III. (vers)
