Hálás téma az akaratképzés, főként ha kulináris élvezettel jár. Mindez beíródott mára több nemzedék életébe napi betevőként. Bár az infernóban helyet kapunk majd betűfalóként mi is, mentségünkre legyen a magyaros életérzés. Még szerencse, hogy a harcias szólamok közt felbukkan a poézis „húsnyelve”: Parti Nagy Lajos prózája is. Az író-költő-műfordítót a Debreceni Irodalmi Beszélgetések után erről is kérdeztük.
KULTer.hu: Az irodalmárok szolidaritása vagy ennek hiánya óvatos hangként jelenik meg a közbeszédben. Állami támogatások nélkül is legfeljebb tizenöt-húsz nagy író tud megélni. Ön szerint lehet az olvasókat hibáztatni?
Kétségtelen, hogy nagyon szelektív és kiszámíthatatlan figyelem irányul az élőkre. De az, hogy pár évig a halála után is van, akiről alig beszélnek, még nem a nagyságon múlik. Vegyük példaként Weöres Sándort: róla vajon mennyit beszéltek a halála után? Déry Tiborról sem beszéltek semmit, és ha Örkény mögött nincs ott a színház és az iskolákban tanított, újra kiadott Egypercesek, talán őt is elfelejtik. Nézze meg: Hajnóczy ’79-ben halt meg, mégis jelen van, veszik a könyveit. Ez tehát kétfajta figyelem: az egyik a szakmáé, a másik pedig a szélesebb közönségé. Harmadik szempont, hogy van egy műfaji különbség: akik „csak” költők, mindig kevésbé ismertek, mint a prózaírók, akik írnak színdarabot is. Mondhatnám azt, hogy van egy negyedik szempont, ez pedig Budapest. Hosszú távon tehát nem mernék erre fogadni.
KULTer.hu: Bár a politikával nagy alkuk nem köttettek, mégsem tudni, kellett-e az élet más terén áldozatot hozni. Volt-e rossz alku az életében, ami erkölcsi veszteséget okozott sorsfordítóként?
Az ember mindig alkut köt: persze van olyan, amit máshogy csinálnék. De amit túlélünk, azt utólag már nem bánjuk meg. Ezért a pályámon sem látszottak nagy törések, mert talán egységes nyelven belül változott: egy hasonlóan ráismerhető nyelv mezsgyéjén. Ezek a törések, módosulások vagy ezek a belső elbizonytalanodások kevésbé látszanak, mint egy olyan alkotónál, aki a határokon nyelvet is vált.
KULTer.hu: Pedig a léttel az Élet és Irodalom hasábjain is „perel”. Miért éppen a magyar népmesék modorában ír? Nem fél, hogy a stiláris bravúr helyett a magyarság megcsúfolását olvassák az ÉS hasábjain?
Bár ezek „székely mesékként” terjedtek el, ugyanúgy lehetnének akár zalai mesék. Persze nem akartam a szövegformálással egy nyelvjárást sem kigúnyolni. Megjegyzem, a csángót egész jól lehetne erre használni, mégsem jutott eszembe, hogy ezt az egészet végig kellene „nyelvelni”. Ezek egypercesek, mesék, amik talán kicsit dokumentaristábbak, mint Örkény. Direktebben foglalkoznak egy politikai helyzettel, hiszen lehetnék halálosan kétségbeesve is. De mindennap? Napi huszonnégy órában nem lehet kétségbeesni.
KULTer.hu: Nemcsak íróként, költőként van jelen a köztudatban, hanem már a filmiparban is hagyott nyomot: Pálfi György Taxidermia című filmjét a novellái ihlették. Jellemző szkeccs a filmben „a test szellőzetlen, sajgó palotájában” a komplexusos éhség. Új könyve, Az étkezés ártalmasságáról ezt fogalmazza át megszólalási módként?
Ha belegondol, hogy a kultúrtörténet milyen témákat talál – ilyen a szülés, a halál, a szerelem, az ivás, az evés –, ösztöneink és félelmeink is erősebbek bennük. Részemről van egy „betegnyelv” és van egy „orvosnyelv”. Ezért érdekelt a lehetőség, hogy szenvtelen, külső szemmel tudjak beszélni a szenvedésről. Bizonyos fokig ezt a nyelvet sajátítja át az én hősöm is: ez a rontott, laikusnak mondott nyelv működőképes volt más karaktereknél. Nekem a könyv mégis a szétesésről, a megsemmisülésről, a halálfélelem elleni technikák elszenvedéséről szól: ilyen a falási komplexus és a „zabálhatnék”. Az én hősöm tehát egy nagyon ellenszenves, szánandó és furcsa ember: egy súlyosan kényszeres, személyiségzavaros, szerencsétlen férfi. Én az elején – nem mondom, hogy szerettem –, de nem voltam vele annyira ellenséges, mint mikor eljutottam a végéig. Aztán mire elkészült, nagyon nem bírtam már őt elviselni.
KULTer.hu: De vajon történelmi alapú a magyar szervilizmus? Máshol élhetőbb az élet Ön szerint?
A kispolgár természete mindig olyan, hogy pillanatok alatt félelemből, kényelemből a mindenkori hatalomhoz igazodik. Én azt se mondanám, hogy ez a többség. Ez a fajta örök kádárizmus, ami még nálunk van, nem speciális magyar jelenség. Nem a magyar karakterről, genetikáról van tehát szó bennük. Nyugaton talán azért jobb, mert ott háromszáz éve alakítják, nyesegetik saját demokráciájukat is. Ők soha nem adták fel a minimális konszenzust, ami nélkül működőképes társadalom sincs. Nálunk, magyaroknál ez radikálisan, véresen vagy kevésbé, de rendre fölbomlik.
KULTer.hu: A klisészerű nyelvi elemek hemzsegnek is az új szövegben: felolvasáskor szinte életre kel, porondra kívánkozik. Ezt a karaktert a Kádár-kor funkcionáriusáról mintázta? Vagy voltak naprakész politikusai?
Sokfajta dilettánsság van. Ennek a politikai dilettánsságnak az egyik jellemzője, hogy valaki több információt akar átereszteni a torka és az agya kapacitásán, mint amire kalibrálta a közösség. Ezekből a megszorulásokból ezért nagyon nevetséges gondolat- és nyelvi futamok jönnek ki. A mai politikus fiúk sem Aczél Györgytől tanulták a kamarillapolitikát, nem Biszku Béla beszédeiből, mégis cinikusan és tökéletesen művelik: az egyszerre kenetteljes, egyszerre fenyegető retorika jól működik. Ezek a retorikai borzalmak, kulturális közhelyek kétfajta rendszert alkotnak. Ezért hívhatjuk kétfajta diktatúrának is – bár mindkettő autokrácia inkább –, hiszen nagyon hasonlóak mind.
KULTer.hu: Nem vitás, sokan a lidérces imázsalakoktól igyekeznek megszabadulni. A szerethetőbb közélethez mer még sajtóterméket olvasni?
Én liberális vagyok, azokat az újságokat érzem magamhoz közel, amikben ilyesfajta szabadságról szoktam olvasni. Élet és Irodalmat, Magyar Narancsot, Népszabadságot és HVG-t, 168 Órát olvasok – ezzel a paletta ki is merül. De a mostani fiataloknak ajánlom, hogy olvassanak újságot, mert érdemes még. Olvassanak világlapokat is: jóval tágabb a perspektíva, mint amit mi a belpolitikába feszülve ismerünk. Egy ország persze nem tud bebetonozni: élni kell, tanulni kell, és főként okosnak kell lenni. Okosnak és függetlennek. Szóval a fiatalok csak „tűnjenek a bánatba”: menjenek el innen, még megtehetik! Mert mi van közelebb mondjuk Budapesthez: Debrecen vagy Bécs? Aki teheti, miért élne itthon, amikor nem tudnak állást, tisztességes fizetést adni. Normatívan azt mondani, hogy valaki hazaszeretetből ne lásson világot, hazaszeretetből dolgozzon havi százezerért? Mégis milyen hűség nevében? Milyen elvont, absztrakt hűség jegyében tegyék?
A fotókat Csonka Zoltán készítette.
