Ne játszd újra, Sam!

A „felzet” ezúttal a jenki filmváros és követőinek kóros ötlethiányát demonstráló remake-mániára utal, bár szólhatnék egyéb tünetekről: franchise-facsarásról, reboot-robotról, adaptációk alattomos alkalmazásáról, blockbusterek és látványpornók elszaporodásáról, előzmények-folytatások légiójáról…

Távolba szakadt hazánkfiának (Kertész Mihály/Michael Curtiz) érinthetetlen klasszikusában (Casablanca, 1942) hangzik el a címben található felszólítás. Nem, mégsem! Ez már egy kifordított utasítás. Az eredeti így hangzik: „Játszd újra, Sam!” („Play It Again, Sam!”). Ilsa Lund Laszlo (Ingrid Bergman) kéri e szavakkal a jámbor zongoristát, nemes hangszerén elevenítse fel a régmúltat. Francokat! A Játszd újra, Sam! a Woody Allen és Diane Keaton nevével fémjelzett, Herbert Ross rendezésében fogant mozi címe és jelmondata.

Egyre megy. A mozi el-elmaradozó vendége hihetné, újkeletű jelenségről vagyon szó. Korántsem, hisz’ már a régi nagyok is újráztak. Sőt, a második világégés előtt a stúdiók maguk állították elő saját készítményeik idegen nyelvű fordítását, a fennmaradó díszletek, ruhaegyüttesek sokaságából. A Lugosi Béla-féle Drakula hispán másolata például nagytestvérével párhuzamosan forgott. Sir Alfred Hitchcock, Cecil B. DeMille, vagy a Korda-testvérek Zoltánja is újrahasznosított. Igaz, saját termékeiket igazgatták. Ön-remake Az ember, aki túl sokat tudott (1934, 1956), a Tízparancsolat (1923, 1956) és az 1955-ös Vihar a Nílus felett is, mely az 1939-es A négy toll átirata. Ez utóbbi címmel több mozgókép is született. Nem véletlenül.

Az önismétlés okai változók, csupán találgathatnánk azokat. A Psycho legendás direktora például azzal magyarázta tettét egy François Truffaut által készített interjúban, hogy az első próbálkozás „egy tehetséges amatőr, míg az 1956-ban leforgatott film már egy zseni professzionális munkája volt.” Akár Quentin Tarantino meglátását is vallhatná: „többé-kevésbé mindig ugyanazt az egy filmet forgatom le.”

A maiak közül is bevállalja egyik-másik dirigens saját művének ráncfelvarrását. Gondoljunk csak a Mel Gibson visszatérésével reklámozott A sötétség határánra! Martin Campbell 1985-ben vezényelte le a nívós brit mini-sorozatot, majd 2010-ben repetázott, immáron újvilági iparosként. Bár ne tette volna! George Sluizer is ekképpen cselekedett, amikor a ’88-as Nyomtalanult amerikanizálta. A lekerekített, hígított verzió (Nyom nélkül) öt esztendővel később került a filmszínházakba, (hulló)csillagok tolmácsolásában. A sógorok Slappyje, Michael Haneke Furcsa játék című ékkövét (és vele saját magát?) adta el. Az osztrák eredetit 1997-ben instruálta, a Tim Roth-ot kiborítóan átfestett, kidekorált, reinkarnálódott produktumot egy dekáddal később. Állítólag azért keresztelte át gyermekét, mert nem szerette volna, ha egy stúdióbérenc „megöli a csemetét”. Átszállíttatta hát kiszolgált díszletelemeit, s igazolást nyert eme tette. Na nem azért, mert jobbat alkotott, csupán eljátszadozhatott a gondolatokkal: gyártmánya angol nyelven nagyobb publicitást kaphat, olvasni nem szeret a választott nép, a szinkront meg rühellik.

Ismertebb név kérettetik? Parancsukra: George Lucas 1967-es rövidfilmjét bontotta ki nagyvászonra (THX 1138, 1971). Esetleg Tim Burton és a Frankenweenie (1984)! Jövőre érkezik az adaptált utód. Populárisabb kreatúra? Ju-on (2000). Elnézést, talán a japán mintát kevesek tartják számon. Nem úgy az áttaligázott árucikket: A harag. Először ismét a Felkelő Nap Országában (2003), majd amerikai-japán-német koprodukcióban (2004) retusálódott, hogy aztán folytatást is érjen, s később trilógiává dagadjon. A másoló gépezet bedarálta A szem kiötlőit is. Oxide Pang Chun és Danny Pang a Veszélyes Bangkok-ról (1999) hitte, reciklikálható (2008). A Coppola-klánból származó Nicolas Cage-dzsel semmiképp’. Az sem kizárt, hogy fő- vagy félhősök bukkannak fel az egyik (hiteles), illetve a másik (hitelesített) termésben. Michael Caine tudna erről regélni: A mesterdetektív (1972, 2007), Öld meg Cartert! (1971, 2000).

Apropó, Távol-Kelet! Nemcsak a „Beverly Hills-i bizniszt” kárhoztatom, Bollywoodban iparágat építettek az áldatlan folyamatokra. A Brit Birodalom egykori éléskamrájában futószalagról potyognak fazonírozott, kozmetikázott, helyi igényekhez igazított készítmények. Általában jogdíj-csere nélkül (lásd még: plágium). Hogy is győznék kivárni a hét évtizedet, míg azok elillannak? Ezek a nem hivatalos hindi „megintfilmek”. Hagyományos értelemben nem is utángyártásról van szó, hanem egyfajta indiai sajátosságról. Az elkészített mozik ritkán csórnak egy konkrét alkotásból, sokkal inkább válogatott filmek egy-egy elemét veszik át, azt megpuhítják, átszűrik, s a nemzeti szükségleteknek megfelelően áramvonalasítják azt. Lebukás esetén rekompenzáció következhet, bár az ilyesmit egész nehéz behajtani, főleg akkor, ha a mintadarabra csupán inspiratív erőként hivatkoznak átszabói.

A Hollywood felirat alatt nem nézik jó szemmel, ha áldás nélkül fejik a jószágokat, tervezett reprintek, second unitok ellen fel is emeli hangját. Ekképp’ hiúsult meg A tégla parafrázisa. Pedig a 2007-es Oscar-gála hongkongi alapművön nyugvó nyertese csupán anyakontinensének keblére tért volna vissza. Abból sem sült ki semmi ehető, amikor az atomhatalom Dél-Korea felé fordult ihletért. A bosszú-trilógia Oldboyának (2003) zsenialitásáról bűnrossz fakszimile (Zinda, 2005) tanúskodott. Kína Joe bácsi blockbusterjeire forgalmazási kvótát húzott, bár képviseletével egy-egy stúdiószökevény erejéig kollaborált (Véresen egyszerű – San qiang pai an jing qi, 2009), s Japán is tett pár próbát (Kerülőutak – Saidoweizu, 2009), bár ezúttal is érvényesül a fenti megállapítás: a nyugati cserép tartalmát az ország társadalmi, kulturális jellemzőivel átitatva kell átültetni.

Előfordulnak egyéb gyanús esetek is, például mikor bestsellerek feszülnek a vakító vászonra. Ugyanazon sikerkönyv újra és újra. Az alkotók persze visszakoznak: nem remake-et gyártottak, sokkal inkább a regényt értelmezték újra. Ilyen érveket szajkózott az amcsi filmváros kétfejű rendezője (Coen-testvérek) is, mikor A félszeműt (2010) promotálták. A Charles Portis tollából kipattant iromány 1969-ben készült filmváltozatában az ultrakonzervatív Herceg (John Wayne) domborított, 1978-ban pedig felbukkant egy tévés verzió is. Minden idők egyik legnagyobb filmmesterének, Stanley Kubricknak tervei között számos (el)ismert iromány szolgált volna sorvezetőül majdani forgatásai során. Azt még megérhette, hogy Stephen King feldolgozása új köntöst kapott. A „horror- és thrillerkirály” kiakadt a brit fenomén képkockái láttán, azokban nem ismert saját opusára, pedig a direktor csak szerzőtlenítette az anyagot, hogy saját stílusjegyeivel tölthesse fel azt. Az Arany Málna díjakra felterjesztett, Bartók Béla szerzeményeivel izmosított végeredmény őt igazolta. A mintegy tizenhét évvel később keletkezett bérmunka, melynél szülőatyja bábáskodott, meg sem közelíti bíborban született elődjét.

A gonzó Hunter S. Thompson agymenésével is érdemes foglalkozni. Az Ahol a bölény dübörög – akárcsak Jack Torrance hátborzongató története – 1980-ban fogant. Előbbi Bill Murray és Peter Boyle pszichodelikus tripje, melyet később az egyéb áthangolásokban is érdekelt Monty Pythonos Terry Gilliam fazonírozott a mostanában gyengélkedő, egyébként remek aktorok, Johnny Depp és Benicio Del Toro társaságában, semmivel sem kevesebb, mint kistestvére. A Félelem és Shrekketés (2010)… Elnézést. Szóval a Félelem és reszketés Las Vegasban (1998), valamint Lewis Lew Wallace Ben Hurjai (az 1907-es felmenő, a klasszikus ’25-ös, a tizenegy Oscar-díjjal szórt ’59-es mellett készült videóra gyártott 2003-as és egy tévén vetített tavalyi változat), a Vámbéry Ármin által inspirált Abraham Bram Stoker Drakulái (az F. W. Murnau-féle 1922-es, a már emlegetett 1931-esek, Christopher Lee 1958-as grófja, az angol-amerikai Saturn-díjas 1979-es vagy a Werner Herzog-Klaus Kinski négykezese okán emlékezetes 1979-es, Francis Ford Coppola 1992-ese, de akár a Mel Brooks-Leslie Nielsen tandem 1995-öse és a rémes, huszonegyedik századi interpretációk) vagy épp’ Herman Melville Moby Dickjei (az ős 1930-as, a John Huston értő kezei közt formálódó 1956-os, az 1998-as, melyben Patrick Stewart vállalta Ahab kapitány szerepét, a 2010-es tévés/videós feldolgozás és másféle felütések) is hasonló csónakban evezgetnek. Az adaptációk karöltve járnak a remake-ekkel.

Elkészítésnek számos (ind)oka lehet. Leginkább gazdaságiakat sorolhatnék. A bátor próbálkozóknak nem céljuk, hogy az elődhöz képest értékesebbet hozzanak létre? Valószínűleg nem művészi ambíciók hajtják őket. Bár szolgálhatnék üdítő kivétellel! Talán A dolog (1982), mely az ’51-es A Lény – egy másik világbólt melegíti fel. S már elkészült a remake remake-je is. Netán előzménye? Nem mellesleg: mindhárom egy novella megfilmesítése (John W. Campbell Jr.: Ki van odakinn?). Az Egy asszony illata (1992) Al Pacino-féle verziója csupán az 1974-es mozgókép (A nő illata) harsányabb formáját mondhatja magáénak. Akárcsak Sylvester Stallone Oscarja.

Előfordulhat, bár nem túl gyakori, hogy legendából legenda születik, amint az a hatvanas években történt: Akira Kurosawa szamurájfilmje, A testőr (Yojimbo, 1961) nyugat-német-olasz-spanyol gyártósoron eredményezte a Dollár-trilógiát Sergio Leone istállójában. Kurosawa azonban egy árva fityinget sem kapott ezen ügyletből. Clint Eastwoodék filmje meg sem említette az előzményeket. Perlekedés lett belőle, melyet a felperes nyert meg. 1996-ban Bruce Willis által (Az utolsó emberig) új fénytörésben folytatódott a történet. A japán művész A hét szamuráj (1954) című alkotását is újramixelték, így születhetett meg A hét mesterlövész (1960). Ilyen kvalitású sikerek sajnos csak fehér hollóként suhannak át filmtörténelmi bejegyzések felett. Jellemzőbb, hogy a sabloncsere megszentségteleníti a becses elődöt. A Psycho Shot-For-Shot, azaz képről képre, beállításról beállításra másoló szörnyszülöttjére magyarázatot sem találok, pedig azt az egyébként tehetséges Gus Van Sant követte el.

Mi motiválhatja még a filmeseket a financiális indíttatásokon túl? Modernizálás, az áldott/átkozott 3D-re konvertálása (A titánok harca), esetleg a fekete-fehér kópia színesítése (Sabrina, A sebhelyesarcú). Kíváncsiság: vajh hogy mutathat a fehér vásznon egy sorozat (A szupercsapat), esetleg fordítva (Terminátor)? Telenovellák népszerűsítése filmszínházak megkerülésével (Betty, a csúnya lány), vagy videojátékok ajánlása (A kaptár). Mondvacsinált magyarázatok, ürügyek. Kilóg a lóláb. Csupán alibijei lehetnek az elkövetkezendő hónapok gaztetteinek. Érkeznek sorjában: Total Recall – Az emlékmás, Robotzsaru, Cliffhanger – Függő játszma, Dirty Dancing – Piszkos tánc, Madarak, Hellraiser…

S mi a helyzet nálunk? Itt, Közép-Keleten változatlan. Annyiban talán mégis fellelhető egyfajta hungarikum: mi örökzöldjeinket gyalázzuk módszeresen. Az egyik első magyar hangosfilmet, a Hyppolit a lakájt (1931), az ugyancsak Kabos-féle Meseautót (1934), netán Hamza D. Ákos Egy szoknya, egy nadrágját (1943) miért kellett renoválni? Az átsütöttek közül példaként az Amerikai Filmakadémia favoritját (Amerikai szépség, 1999) említeném. Magyar környezetbe Gothár Péter emelte át. A Magyar Szépséget (2002) a Filmszemle ítészei az adott évad legjobbjává választották. Lelkük rajta. S hogy mi se legyünk adósak, odaát a termékelhelyezés koronázatlan királya, Sas Tamás elkészítheti filmselejtjének (S.O.S. Szerelem!, 2007) lúgozott pajtását. 3D-ben, félmilliárd forintnak megfelelő zöldhasúból. Papppa americano! Szalmakutya az is. Te se játszd újra, Tutti!