Tóth Krisztina költő, író, műfordító volt a debreceni Líra Könyvesbolt Irodalmi beszélgetések sorozatának következő vendége, akivel a debreceni Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet szintén sokoldalú irodalomtörténésze és kritikusa, Bódi Katalin beszélgetett elsősorban prózaköteteire és a Pixel című legutóbbi könyvére helyezve a hangsúlyt.
Az est első kérdéseként nem is kerülhetett volna más középpontba, mint az írónő és a kritika visszhangjának kapcsolata, mely mint kiderült, igencsak egyoldalú, ugyanis Tóth Krisztina − a nagy kísértés ellenére − három éve nem figyeli az értelmezői közösség mozzanatait, amit munkamódszerével magyaráz. A bírálatok mellett ugyanis nem tud szó nélkül elmenni, így azok folyton kizökkentik az alkotáshoz szükséges nyugodt állapotból. Saját bevallása szerint minden értelmezés elolvasása után gondolatban párbeszédbe lépett a kritikussal, és nem tudott tisztán az írásra koncentrálni. Itt nem elsősorban arról van szó, hogy a negatív hangokat igyekszik ezzel semlegesíteni, hanem inkább a kritikákból kimaradó aspektusok, a hiányzó értékes árnyalatok nem hagyják nyugodni. Tóth Krisztina azt is bevallotta, ez többekben visszatetszést keltett már, még saját férje is megszólta érte, de sajnos döntenie kellett arról, hogy kevéske idejét nyomasztó gondolatokkal, vagy írással tölti-e ki; ő – nagy örömünkre − ez utóbbit választotta.
Ám nemcsak a kritikák hatásait igyekszik teljesen kizárni, hanem más írók hangjait is. Elmondása szerint az írást megelőzően óvakodnia kell az olyan művektől, melyek képesek átformálni gondolatait. Egyfajta dallamtapadásról beszélt, mely kizárólag a prózában jelentkezik nála. Nem struktúrájában határozzák meg műveit mások mondatai, hanem gondolatainak formáját irányítják saját, erőteljes stílusuk felé. Példaként Mészöly Miklóst, Nádas Pétert, Parti Nagy Lajost, fordításaiból pedig Camille Laurens-t említette, kiemelve, hogy néha csak utólag veszi észre hatásukat, ekkor azonban a gondolatot megőrizve kezdi elölről az alkotást, hiszen tisztán saját művészetének közvetítésére kell törekednie.
Emellett pedig nagyon tudatos szerkezeti megkomponáltságot is felfedezhetünk Tóth Krisztina műveiben. A szerző szerint nem a véletlen műve az olvasókban a Bódi Katalin által emlegetett nyomolvasási láz, melyet a prózakötetek rejtett értelmezési hálója váltott ki, hiszen szándékolt volt olyan összefüggések beépítése, melyeket nem jelölt meg előzetesen „nagy felkiáltójellel”. Ugyanakkor az sem mondható el, hogy a kötetek kronologikusan követnék egymást, ugyanis a Vonalkód tervezett folytatása elé „tolakodott be” a Pixel. Hiszen a Vonalkód nyitányát és zárlatát (Úgy volt, Úgy lesz) a tervezett mű Úgy lett címet viselő indítása köti majd össze. Többet azonban nem kívánt terveiről elárulni; egy találó metaforával élve azt mondta, kicsit úgy érzi magát, mint egy babakocsit tologató anya, akitől folyton arról érdeklődnek, hogy „és mikor jön a kistestvér?”, miközben ő újszülöttjével van teljesen eltelve. Ráadásul azt is hozzátette, hogy alkotási folyamata szigorú elhatározásokat sem enged meg, ő is csak kicsi részleteket (pixeleket) ismer az írás elején, és csak az írás folyamata alatt nyernek az elbeszélések végleges formát: feszes atmoszférájú, apró történetekké állnak össze, melyek mégis képesek egy egész emberi sorsot reprezentálni.
Ez a módszer tükröződik vissza a Pixel címében, címlapján és szövegében is. A borítón egy teafilterekből készített installáció látható, melynek története egészen a ’90-es évekre nyúlik vissza, amikor egy budapesti kiállításon felfigyelt az írónő az alkotásra, ám amikor a művészt felkereste ötletével, hogy felhasználná a művet, kiderült, hogy romlandósága miatt az sajnos már nincs meg. Szerencsére egyetlen fotó készült róla, ez látható a borítón.
Bódi Katalin a Pixel tartalomjegyzékének hiányára irányuló kérdésére elmondta a szerző, hogy azért nincs tartalomjegyzék, mert nem akarta az alkotóelemeket kiemelni, erősítve ezzel a novelláskötet látszatát, hanem egységként akarta kezelni a kötetet. Ugyanakkor nagyon fontos a részek elhelyezkedése, például a könyv utolsó története utólag került a helyére, mert úgy gondolta, muszáj kiutat mutatnia, pozitívabb gondolatokat is közvetítenie, hogy ne maradjon akkora teher az olvasókon.
Egy felvetésre válaszolva az írónő azt is elárulta, nem tartja a Pixelt tipikusan magyar vagy budapesti regénynek. Persze inkább nagyvárosi élményvilágot kíván megjeleníteni, és a teljes átéléshez a magyar valóság ismerete is szükséges, ám éppen a finn fordítás esetében tapasztalhatta azt, hogy a történet máshol is megállja a helyét, hiszen ott a családon belüli erőszakos cselekedetek gyakorisága miatt az emberek reális helyzetükhöz közelinek érezték az elfojtódás megjelenő alakzatát és az erőszak bújtatott formáit.
Természetesen magának a pixel fogalmának a számítógépekhez is köze van, és a művésznő elárulta, rá is nagy hatást gyakorol például az internet. Egyrészt megjegyzi, hogy a közösségi oldalak képesek a normalitás határainak eltolására azzal, hogy közösséget biztosítanak szinte mindenféle tevékenységhez, másrészt pedig számára az internet egy nagyon erőteljes vizuális impulzusként van jelen, hiszen míg TV-t nem néz, az internet információáradata olyan hatással van rá, hogy hetekig is képes elmélyedni egy-egy olyan jelenségben, mint például a halálbüntetés vagy egy Airbus-katasztrófa.
Bódi Katalin testkép-felfogásáról is faggatta az írónőt prózájával kapcsolatban. Megtudhattuk, számára nincs különbség a férfi és női testek leírása között, mindkettő alapvető attribútuma a mulandóság, a sebezhetőség, a kiszolgáltatottság. A lelki folyamatok lenyomata is mind-mind megtalálható rajta, így egy test felmutatása is éppen elég a sors feltárásához, és nincs szükség ehhez csatolt történetekre.
A kérdések a Pixel után a szerző gyerekverseire irányultak, melyekről kiderült, életének, illetve fia életének egy adott szakaszához tartoztak, ám most, hogy ő is nagyobb lett, kamaszos verseket ír, amelyek azonban gyakorlati céllal készülnek, és nem a kiadásra törekszik velük. Az anyaság tapasztalata és a 14 éves Marcell azonban még mindig segíti alkotótevékenységét: rajta keresztül megtapasztalja azt is, hogy a mai fiatalok számára az a jó irodalom, amin nevetni lehet, és ezeket a tapasztalatokat próbálta felhasználni az olvasókönyvek megalkotása során is. Hiszen olyan tankönyveket kívánt szerzőtársával létrehozni, ami nem azt sugallja, hogy az irodalom valami felsőbbséges, az élettől távol álló dolog, hanem a mindennapok részeként vesz minket körbe. A könyvek azonban sajnos – ahogy azt némi csalódottsággal a hangjában megjegyezte − csak ideig-óráig tartottak ki a gyors tankönyvváltások forgatagában.
A beszélgetés A Kacér című novella felolvasásával zárult, melyet a közönség fel-felnevetve, majd néhol elmélyült tekintettel hallgatott végig, elmerülve a szokásosan arcul csapó józansággal telt sorok élő előadásában.
Beszélgetés Tóth Krisztinával, Debrecen, Líra Könyvesbolt, 2011. december 14.
A fotókat Herczeg Ákos készítette.
