Egy fiktív konklávé története

Nanni Moretti tizenegy évvel ezelőtt A fiú szobája című filmjével már elhozott egy Arany Pálmát Cannes-ból. Öt évvel később, a Silvio Berlusconi választási bukását bemutató Il Caimanoval „csak” a jelölésig jutott, legújabbi mozija, a Van pápánk! pedig szintén a nomináltak között volt. Úgy tűnik tehát, Moretti ötévenként dob nagyot a francia filmfővárosban.

A Habemus Papam (Van pápánk!) egy hosszúra nyúlt konklávét és annak bonyodalmait járja körül, történetének középpontjába pedig a feladatához gyenge egyházfőt állítja. Rámutat, hogy az egyházi elöljárók, a pápaválasztó bíborosok is hozzánk hasonló, esendő emberek: dobolnak a tollukkal, tanácstalanok egy hirtelen áramszünet okozta sötétségben, kétségek gyötrik őket. A Szent Péter-bazilika erkélyén már bejelentik hogy „Habemus Papam”, vagyis „van pápánk!”, amikor a Szentatyát alakító Michel Piccoli dührohamban tör ki: ő mégsem áll készen a feladatra, aztán légszomjtól zihálva vonul el a megválasztásának helyt adó terembe. Az emberek őt ünneplik, várják, ő viszont magányába roskad.

A bíborosok és a pápai szóvivő igyekeznek kezelni a helyzetet és visszaterelni a Szentatyát a kötelességeihez. Próbálkozásaik azonban még jobban elmélyítik Krisztus földi helytartójának depresszióját, akire újabb düh- és pánikrohamok törnek. Mígnem úgy döntenek, hogy felfogadnak egy pszichoterapeutát, aki – tovább bonyolítva az amúgy sem túl rózsás helyzetet – ateista. Mindez egész másként fest a média szemszögéből: a pápaválasztás bekerül a sajtóba, a híradások, talkshow-k, napilapok mind-mind megjelennek a filmben. Érdeklődésük egyre csak fokozódik, amikor az új pápa – a protokollal ellentétben – nem jelenik meg Róma főtemplomának erkélyén, hogy üdvözölje a híveket.

Ezzel könnyen be is skatulyázhatnánk a filmet, mondván ez egy könnyű, esti vígjáték, amiben az ateista pszichológus fura és nevetséges helyzetekben megmutatja a depis pápának, hogyan kezelendő a feszültség. Viszont beskatulyázni és könnyűnek nevezni a Van pápánk!-at nagy badarság volna. A film inkább könnyednek mondható, semmiképp sem könnyűnek. Moretti mozija foglalkozik ugyan a hivatás és a vágyak közti őrlődéssel, de ez nem nyomul a cselekmény előterébe. Nem túlságosan mélyül el, nem fúr mélyre a felelősségtől megroskadt és depresszióba eső ember dilemmájának tekintetében, de a filmet végig jellemző furcsa atmoszféra működik, egyben tartja, fazont ad az alkotásnak.

Az olasz rendező nagyon jól lavíroz vígjáték és dráma között. A színészi játék viszont már korántsem ennyire eltalált. Jerzy Stuhr a pápai szóvivő szerepében jól hozta a Vatikán médiamunkását, aki szemrebbenés nélkül ferdít, nagyot mond, mellébeszél, ha a miniállam és végső soron a világegyház becsületéről van szó. Piccoli játéka viszont olykor laposnak hat. Akit mégis ki kell emelni, az maga a direktor. Azon túl, hogy végig mederben tartja a mozit, hitelesen alakítja a hitetlen, kissé arrogáns pszichoterapeutát is. Érdekes, hogy a film csínján bánik a hanghatásokkal, a fináléban viszont nagy szerep jut a zenének. Így válik teljessé a mindent lezáró jelenet.

A Van pápánk! ügyesen bánik a műfajokkal. Aki moralizálást, lélektani drámát, fojtott indulatokat vár, csalódni fog, aki viszont felszabadult másfél órára vágyik a vizsgák között, egy kicsit is kíváncsi a vatikáni médiagépezet működésére, vagy megnézné, mit tanácsol az ateista terapeuta a világegyház fejének, az ne hagyja ki Moretti legújabb filmjét.

Van pápánk! (Habemus Papam) 2011. Rendezte: Nanni Moretti. Forgatókönyv: Nanni Moretti, Francesco Piccolo, Federica Pontremoli. Főbb szereplők: Michel Piccoli, Jerzy Stuhr, Renato Scarpa. Forgalmazza: Cirko Film.