Papp-Für János versei

Egy este margójára

Befordul a sarkon, a biciklit maga mellett tolja.
Szürke arcán eltorzul az este. Elhagyatott szemeiben
kifosztott tekintet, keze sörösüveg. Megáll. Nem vár
senkire. Elé szaladok. Mert bizony az apák elé így szokás.
Szemében alig maradt valami, ami én vagyok. Kedvelnem
kellene, de csak szeretni tudom. Kézen fogom és csupán
annyit érzek, hogy hazajött valaki, valaki, aki eddig még
nem volt az enyém. A kormányra csavart csíkos szatyorban
néhány üveg sör, talán sportszelet és valami összeroncsolt
szál virág. Eltámolygunk a házig, kerítésünk soha nem volt;
a sarki kocsma szépen épül. Anyám tereget, még nem vett
minket észre, háttal áll a sírásnak. Azt mondják szép kisfiú
vagyok. Ha egyszer gyönyörű leszek, anyámra fogok hasonlítani.
Majd apám vékonyka vállamra támaszkodik, összerogyok alatta,
megbotlik a lépcsőn, neki esik az ajtónak, mozdulatlan. Minden
olyan óriási lett körülötte. A szomszédok ablakaiban már égnek
a gyertyák. Feláll és elmosolyodik, mint ha csak játékból esett
volna el. Fogatlan szájában elkészül az éjszaka. Belefekszik az
ágyba, lábait felteszem. Zsebéből kiesik egy ötszázas, egy kevés
aprót még találunk mellé, miután kabátja zsebeit átkutatjuk.
Amikor anyám a szemembe néz, azt hiszem, egy angyal vagyok.
Tenyerei közé veszi arcomat, ilyen szépen senki nem tud ölelni,
és csókja ma is lüktet homlokomon. Magához húz: – Szeretlek
kisfiam. – Fülembe suttogva gyönge hangja szólt. Karácsony este
volt.

ígéretek

szememre veted hogy halandó vagyok
miközben egy szeg lendületével átfordulsz
a másik oldalra én csak lassan közelítek
pedig azonnal rád vethetném magam hisz
már nem sértenek fel ölelésünk kicsorbult
élei

vérzik homlokod hát mi lenne ha nem simogatnálak
térdre rogyva az ágy mellett mozdulatlan vagyok
alatta már kerestelek szólítottalak de nem szólsz
nem válaszolsz olyan vagy akár a fegyencek vagy
még inkább olyan mint az angyalok amikor háttal
állnak

hagyod magad követni de kerülöd a csókok
kereszttüzét mert ott te is csak egy szeretetlen
árva vagy zsebre dugott kézzel támaszkodsz
arra a legelső pillanatra amikor még elbújhattál
az ígéretek mögé én pedig soha nem kerültelek
meg

ha nem jött volna akkor az a vihar még mindig
egymás ölében ülünk és bizonytalanul várnánk
a halált de akkor közénk csapott a távolság és
a szeg lendülete visszavonhatatlanul belefúródott
az ágy mellett összefolyt harangozásba azóta nem
láttalak

anyám

házsorok tömbök hömpölygő köd az út felett
járdák repedései homlokomon az otthon melege
helyett csatangolni ott ahol végképp magamra
hagynak az ablakok egyetlen durva metszés az
árnyék magam is az vagyok a lámpasor vibrál
fekete szél a fegyencéjszakában fél arcom úgy
ragyog a fényben mint anyám keze a mosogatótálban