Tehát nincs postacím, nincs pecsét, nincs vezetőség, se hivatalos tagnévsor, tagdíjbevétel pláne nem, szabályok közül csak az íratlanok – tudjuk meg Márton Lászlótól a Friss dió borítóján. A Műhely Kör a kötettel összegez, de nem lezár, az elmúlt tizenhárom évtől kapunk 24 novellát.
A JAK és a PRAE.HU gondozásában kiadott könyvben hátulról visszafele leljük meg a magyarázatokat: leghátul, mintegy mellékletként a kötetben szereplő szerzőket ismerhetjük meg egy kis képpel és néhány sor adattal a pontozott vonalon (Ki ő? Honnét jött? Tanulmányai? Munkássága? Egyéb díjai? Megjelent kötetei?). Előrébb lapozva Márton László számol be pár oldalon át a Műhely működéséről, hogy miként lélegzik, hogy tartja fenn önmagát; majd még egy kicsit előre, és meg is találjuk a címadó novellát (Zoltán Gábor: Friss dió), az áradat legutolsó morajlásaként. Hogy miért is friss ez a dió? Válaszoljon helyettem sejtetően és minden konkrétságtól mentesen az írásból kiragadott idézet: „Szeptember vége van, friss diók állnak a doktor asztalán, amikor Klára bemegy hozzá. Megérdeklődni, hogy áll a gyógyulásom. […] A doktor egész idő alatt ököllel csapkod egy diót az asztallapon. Fáj az ökle, tapogatja. A dió nem akar összetörni. »Nehéz dió, a kurva életbe. A maga férje meg agyonüti magát villannyal.« Mindig utáltam, ha valaki összekeveri a szólásokat. Kemény dió, azt kellett volna mondania.”
24 szerző, 24 novella, ABC-sorrendben. Tematizálni csak fogszívósan, erőltetve lehetne, ahogy Márton László is fogalmaz, ez egy heterogén társaság, különböző személyiségekkel és stílusokkal. Nem találunk kimondott összekötő kapcsot, a közös az, hogy mindannyian írnak, mégpedig prózát (leginkább…). Mégis mitől nem hullik szét ez a szerkezet? Az összetartástól, a barátságoktól, a szolidaritástól, az „úgynevezett emberi tényezőktől”.
Körülbelül tizenhárom éve – nincs pontosan naptárba vésve, távol tartva magát az ilyen és ehhez hasonló szokásoktól – alakult meg a Műhely Ménes Attila, Benedek Szabolcs és Harangi Andrea szervezésében. Csak úgy megtörtént. A kör éltető eleme az összejövetel, amelyre meghatározatlan időközönként kerül sor, hosszas előkészületek árán. Ilyenkor egymás friss kéziratait hallgatják meg és vesézik ki olajos magvak, fehérek és vörösök között, valamelyik szerző tágas és nyugodt lakásában. Akármennyire ódzkodnak a szabályoktól, íratlan törvényekre akkor is van igényük – a szélesebb nyilvánosság kizárása, tartózkodás a személyeskedéstől, a kíméletlen őszinteségtől, a rosszindulatú szigortól és a hatalmi harctól. Szükség van ezekre egy olyan kényes helyzetben, amelyben valaki féltve őrzött, gondoskodó tisztogatással megírt, szinte gyermekének tekintett szövegét adja, még ha nem is idegennek, de mások kezébe, hogy boncolgassák, szedjék apró részekre és mondjanak ítéletet.
Ennek kapcsán fel is merülnek dilemmák: mennyire megbízható az ízlésítélet, ha szinte azonnal, a szöveg első hallása után kell megformálni? Mennyire tudja elkülöníteni ki-ki a maga világát, személyes, berögzült, néha ok nélküli szimpátiáját/ellenszenvét, hiúságát a puszta jóindulatú és építő szemlélettől? Mi van akkor, ha a szúrósabb, de jogos észrevétel inkább csak ront a szerző amúgy se méretes önbizalmán? Ki kell tapogatni a határokat, finoman, de célzottan és tartós, enyhe szigorral idomulni a másikhoz – pár összejövetel, aztán a társaság felméri egymást, összerázódnak és a kezdeti puhatolózások máris gördülékeny szokásokká válnak.
Közel 190 oldalon adva van huszonnégy külön világ, melyek nem ránthatóak össze, méltóságteljesen megőrzik körvonalaikat. Egy írás mennyire képviselheti azonban az egész mögötte megbújót? Legyen itt a szöveg nem kiragadott részlet, hanem abszolútum, jelképes teljes.
Balogh Endre a kötet nyitányaként a parfüm történetét, dicséretét és használati útmutatóját adja meg. A körültekintően válogatott szempontok elegyéből emelkedik ki, mint az élet esszenciája, a civilizált ember kiváltsága, szüksége és nélkülözhetetlensége, Proust-tal és egy kis hazafisággal keverve. Hasonlata hagy némi kívánnivalót maga után, melyre ő maga hívja fel a figyelmet: „A parfümök és az álmok persze nem mindenben hasonlítanak egymásra” (A parfüm absconditus és a sziszegő szappan). A felhozott megközelítéseket szépen és hangulatosan egybegyűjtötte, de mintha már túl sokat hallottuk volna őket korábban.
Berta Ádámnál az időbeli síkok és a külső-belső monológok, gondolati villanások kezdeti rendszere végül összecsúszik, az elfojtott érzések és vágyak pedig a meghasonulásig felszínre törnek. Egy török fiú magyar váltását, viszontagságait és folyamatos sóvárgását kísérhetjük végig, avagy török kávé helyett neszkafé jut a gyrosos automatájából a hajnali körúton, a jegyszedő lány is csak átvág. Megköveteli, hogy ne csússzunk el felette, a látszólagos könnyedség a végére szertefoszlik, és egy gondolkodtató írással találjuk szembe magunkat. A kötetben egyedülálló ez a fajta megoldás és a dimenziók ilyen uralma (Bari).
Vannak, akiknek kimondott céljuk a befogadó gondolkodtatása. Czapáry Veronika légies, ábrándos-homályos nyelvvel és képekkel egy két világ között megragadt létet próbál utolérni. Ki lehet tapogatni a novella gerincét, azon halad a szerző ide-oda hullámozva, néhol enyhén túlkapóan, kicsapongóan, de mindvégig tartva magát a kezdeti irányhoz (Fényfüggöny és oroszlán). Györe Gabriella előbb darabosan, tárgyilagosan, előlünk elrejtett asszociációkkal ír le egy szilveszter-közeli élményt, bizonyos részletekkel, elemekkel szabadon, nyíltan játszik (Koffein és mámor), majd egy hiányos, egyoldalú párbeszéddel lép bele sorsokba (Hajtok). Farkas Zsoltnak nem a nyelvi utolérhetetlenség az eszköze, hanem egy interaktív kiállítással zavar össze a műben: alakjai bolyonganak az érzéki csalódások csapdájában, szobáról szobára, egy happening keretében. „Te mondd meg, mi a mondanivalója számodra”. Az alapötlet ugyan izgalmas, de az érzékeltetés nem kielégítő, nem érezzük ott magunkat, nem épül fel rendesen a fal, kívül maradunk, nem tudjuk hova tenni a részleteket (Getting over there).
Ha már felmerült az alapötlet, mindenképp ki kell emelni Ménes Attila Szobadísz című írását, mely egy szürreális álomra emlékeztet, és szintén felfogható úgy is, mint mű a műben. Olyan Kafka-i világot varázsol elénk, melyben a meglepőt is közönnyel fogadjuk, tűrjük. Egy túszul ejtett, szobanövénnyé avanzsált ember jelenik meg, vagyis fej csak eleinte háborog egy keveset, gyorsan belenyugszik sorsába, hiszen „Yvone gondos gazdám, szeret engem, lelkiismeretesen ellát, dédelget, nincs panaszra okom. Ha a hajam, szakállam, bajszom erősen lenő, óvatosan nyír, sosem fordult elő, hogy megvágott volna, a locsolásról sem feledkezett meg. Fájdalmaim nincsenek, szükséget nem szenvedek semmiben, megvan mindenem”. Végtelen szabadideje van, sokat elmélkedik, érdekes egyéniségek és események szemlélője. Lehet jobb az élet békés, vegetáló szobanövényként, mint sodródó emberi lényként?
Hazai Attila olvasása közben egy mozzanat ragadott meg különösen: ahogy a tökéletességre törekvő villanyszerelőjének azt fecsegi a vízsugár, hogy csak a hidrogén és a paradicsom lehetnek boldogak. „[…] gyakorlatilag orvosi értelemben megbolondult. Beszélni kezdett hozzá a nyitott vízcsap, kioktatta a villanyizzó, harci indulókat dudorászott a felcsavart gázkonvektor, még az ebédre főtt csirkenyak is perverz, családellenes dolgokat suttogott a fülébe.” Az esetből persze okulhatunk is: nem érdemes kijavítani a múltbeli hibákat (A maximalista – Imre villanyt szerel). Harangi Andrea novellája a merész témaválasztás miatt maradhat emlékezetes. Egy vidékről felkerült pesti lány szexuális világát, szokásait, érdeklődését, női hatalmi harcait és buszos kalandjait írja le. Mindig is többnek gondolta magát két mellnél, de valahogy megakadt ezen a szinten (Fiúk játéka – egy nedves kis virág memoárja, részlet).
Páran a gyermekkor rejtélyét használják fel, az ártatlan, kicsit érthetetlen, homályos, de annál inkább, és talán pont ezért áhított emlékekhez nyúlnak vissza. Halász Margit visszarepít az animisztikus, bronzbarna porfelhős időkbe. Minden feltétel nélkül elhisszük neki, hogy valóban az újságból kitépett reklám-csodaférfi ölte meg a veszedelmet jelentő kígyókat, és eszünk ágában sincs elmondani neki a száraz, kiábrándító igazságot (Én és a Marlboro Man). Pénzes Csaba Kukk-jának főszereplője, a hatodik osztályos Berti kicsit hátborzongató, ugyanakkor megkapó személyiség: egyszerre kelt részvétet és enyhe torokkaparást. Mintha mindannyiunknak lett volna hasonló karakterű osztálytársa. Garaczi László Félixe legbelül mindig kamasz csirkegyilkos marad. Húsz év múlva folyton vissza kell térnie a „rakendrolból” és a „hasításból” az elviselhetetlen, felszínes, biztonságot adó kispolgári léthez, mely szép, szép, de sosem elég. A nagy döntések előtt mindig felhangzik fejében a „dáá-dá-dáá, ahogy gyermekként, úgy felnőttként is elindul otthonról változtatni, mindegy, hogy, csak valamit (Hasítás). Tamás Zsuzsa sorain érezhető, hogy szerzőjük egy része még mindig gyermek, és ez így van jól. Hihetetlen, szedres-pókos világot, balladákra emlékeztető történetet fest elénk, ahol az elmúlt nyarak zamata után sóvárognak, és már semmi nincs úgy, mint volt, semmi nincs rendben. Minden fülledt és vészjósló, vihar közeleg (Kiűzetés).
És persze játsszunk egymással, mint mindig. Keszthelyi-Brunner Anett írásában sie csak várja, hogy csörögjön a telefon és er hívja, csak dohányzik és majd’ beleőrül a várakozásba, ráadásul szülinapja is van, és er egy kocsmában valaki mással, egy lánnyal kólázik, de ő csak otthon vár és ül tétlenül, lefagyva, három és fél oldalon át, de akkor is egyszerűen bele kell őrülni (Mobil). A humor fő képviselője a kötetben Erdős Virág. Macska-egér játékában a közösülés az egekbe repít vagy halálra untat, és pont ez a baj. Nő és férfi a kezdeti őrület és levegőhiány után körbe-körbe és őrületbe kergetik egymást a lakásban egy sziporkázó dialógus formájában (A „Tom és Jerry-szindróma” tanulmányozásához, avagy a harmonikus párkapcsolat titka). Sárközi Éva pedig a tüsszentést kínálja fel mint frappáns, egyszerű, de nagyszerű ismerkedési alternatívát (Szeretek tüsszenteni).
Ugye Petri óta tudjuk, hogy az angyal a részletekben lakik. Hát Kukorelly Endre nem is fél részleteiben imádni a másikat, annyira bájos és elragadó. A hibákon is átsüt a napsugár, hiszen ezek a hibák is csak az övéi. „Ugyanúgy krémezi magát. Magára ken mindenfélét, felcsavarja a haját, annyi a haja, megáll magától, ezért úgy fogja össze, úgy mozdítja a fejét, hogy szétcsússzon, és újra lehessen csavargatni. Mindig tart a táskájában egy megkezdett doboz cigarettát, nem mintha dohányozna, inkább dizájnból, néha rágyújt az ujjtartás miatt.” (Hab)
Az elején utaltam rá, hogy leginkább prózai szerzőket sorakoztat fel a válogatás. Nos, Győrffi Réka pársoros, képekben gazdag, behatárolhatatlan műveivel lóg ki a sorból (próza? líra? ballada?). Árnyékos, holdsugaras tájakon barangolhatunk, valami nem hagy nyugodni, de nem bánt.
A Friss dió hangulatok, emlékek, foszlányok és birodalmak török bazára. Félő, hogy eltévedünk, elvesztjük a fonalat, a sok különálló összenyomja egymást. Óvatosan kell tehát adagolni, ízlelgetni kedvünk szerint, ami éppen megtetszik, rágódni rajta, belecsípni másba, ami éppen kedvünknek megfelel, különben emészthetetlen lesz és kiköpjük. Hogy hova tartanak mint csoport? Talán ők se tudják, de minek is mindig a cél. Maradjon meg ez az egész ártalmatlan játéknak, koncepció nélküli próbálgatásnak, üde színfoltnak az irodalmi palettán.
Friss dió – A Műhely Kör antológiája, JAK + PRAE.HU, Budapest, 2011.
