A tavalyi év második felére vált egyértelművé, amiről addig csak találgatni lehetett: Bvdub, a belga származású DJ és producer bő két esztendő alatt felért az ambient zene csúcsára. Felállította táborhelyét, zászlaját pedig nagyvonalúan kitűzte valahol Aphex Twin és Brian Eno lobogójának közvetlen szomszédságában.
Brock Van Wey eddigi életművét a műfaj berkein belül maradva leginkább Steve Roach munkásságával szokás párhuzamba állítani. Mindketten elsősorban már-már emberfeletti produktivitásukról ismertek, utóbbi viszont eddigi pályafutása 30 éve után kicsit fáradni látszik, és sajnos egyre kevésbé tudja már kikerülni az önismétlés csapdáját. Bvdub-nál azonban – mivel még csupán az út legelején jár – értelemszerűen nem áll fenn ez a veszély. San Franciscóban éli életét, de nemrég inspirációgyűjtés céljából Kínában is eltöltött egy rövid időt, az állandó megújulásra pedig mindenképpen szüksége van, mivel a Then az idei hetedik stúdióalbuma. Repetitív szerkezetű, remekül felépített dalainak hossza nem ritkán meghaladja a 20 percet, lemezeinek befogadása valahol tehát eléggé embert próbáló feladat, azonban ha egyszer beszippant bennünket az összetéveszthetetlen lírai előadásmód, olyan élményben lesz részünk, amelyet nem lehet és nem is kell egyhamar kiheverni.
Bvdub műveinek hallgatásához nem lehet csak úgy, akármikor hozzáfogni. Először is teljesen el kell vonatkoztatnunk magunkat a külvilág zavaró tényezőitől, létre kell hoznunk magunk körül egy békés, csendes burkot, melyben aztán folyamatos kölcsönhatásban lehetünk a dallamokkal. Engedjük, hogy idegpályáink rácsatlakozzanak a fejhallgató membránjainak pulzálására, és hogy a kiáradó hangok éppen aktuális lelkiállapotunknak megfelelően alakítsák eleinte rapszodikus, később azonban letisztulttá váló gondolatainkat. A Thenen található négy szám alulról súrolja a komolyzene határát, így újabb kitűnő példaként szolgálhat az elektronikus- és a klasszikus zene között fennálló több évtizedes barátságra.
Az I Knew The First Time esetében nyugalmi állapotból indulunk, a kezdeti percekre a Bvdub védjegyének számító atmoszferikus, dub technót idéző hullámok nyomják rá a bélyegüket, melyeket fokozatosan egészítenek ki a szintetizátorok szomorú melódiái. A búskomor összkép azonban csak a fájdalmas énektöredékek alkalmazásával nyeri el végső formáját. A szám második felében a vokál minden eszközzel küzd ugyan a fagyos, lélekmarcangoló dallamok ellen, ám azok könyörtelenül elhatalmasodnak felette, a záró harmadban viszont valahogyan mégis visszajön a halál torkából, és megújult erővel száll ismét csatába. Három perccel a befejezés előtt a cintányérokkal megérkezik a felmentősereg is, amely visszaszorítja a sarki szelet és újfent piedesztálra emeli az ismeretlen hölgy torkából süvítő szavakat. Küzdelmük az év egyik legszívbemarkolóbb felvételét eredményezi; amit itt produkál a belga-amerikai fiatalember, az a műfaj abszolút netovábbja.
A You Said The Future Was Ours főleg az ellentétekre épít. A felvezető szakasz az előző számnak megfelelően éjkék zúgásokkal indul, emellé érkeznek meg először a visszafogott zongorahangok, melyeket remekül egészít ki a két, egymással párhuzamosan futó vokális betét. Aztán teljesen előtérbe lép a zongora, melynek dallama kicsit BT Flaming June-jára emlékeztethet, a középtájt megbúvó basszusok személyében pedig a house világa is beköszön egy rövid időre. Hasonló szerkezetet figyelhetünk meg a nyitószámnál, a Had To Be There-nél is, viszont ott a szigorú, tiszteletet parancsoló mélyek helyett egy jóval játékosabb törtütemet használ a művész, aminek hatására a lemez legvidámabb – vagy ha úgy tetszik, a legkevésbé baljós – szegmensévé válik. Azaz csak válna, ha nem lenne az utolsó öt perc, amely örvényként rántja le a befogadót a mélybe, s ezzel mintegy előkészíti a terepet a fent már bemutatott I Knew The First Time számára.
Képzeljünk el egy, a fagyos tundrán magányosan álldogáló kis viskót. Régóta lakatlan már, deszkafalait valami megmagyarázhatatlan erő tartja csupán egyben, a szélsőséges időjárási körülmények napról napra óriási megpróbáltatásnak teszik ki őket. Ahogy közelebb lépünk hozzá, megüti fülünket a deszkák közötti réseken kiáramló leggyönyörűbb vonós zene, amit valaha hallottunk. A nehezen nyíló ajtón belépve megpillantjuk a hangok forrását: pár ütött-kopott hegedű, brácsa és cselló játszik magányosan a lyukacsos és teljesen beázott tetőn keresztül beszűrődő fénysugarak melletti félhomályban. Aztán a falak az egyre erősebb széllökések hatására végül megadják magukat, alulmaradnak a természettel szemben, és nem biztosítanak tovább védelmet a hangszereknek. Így azok megigéző dallamait lassacskán tovarepíti a könyörületet nem ismerő vihar. Az album záró dala, a When We Saved The World végkifejlete tehát ezúttal negatív, ám mégis méltó befejezése a közel 80 perces érzelmi hullámvasútnak, amely után rendkívül nehéz lesz visszarázódni a mindennapi élet pörgő ritmusába.
Bvdub: Then, AY, 2011.
