Krusovszky Dénes harmadik kötete, Az összes nevem és az Elromlani milyen után A felesleges part címmel jelent meg, a Magvető kiadó gondozásában. A második kötethez hasonlóan ennek kapcsán is feltűnő, hogy a szerkesztői munka kiemelt fontosságot élvez a szerző költészetében, hiszen A felesleges part már első pillantásra is tudatosan és jól szerveződő egésznek látszik.
A kötet darabjai nemcsak önmagukban állják meg a helyüket, de olyan fragmentumokként is tekinthetők, amelyeknek jelentéstartományai át- meg átnyúlnak határaikon, (újra)értelmeződnek, (újra)értelmeznek. S talán az olyan szöveghelyek, mint „A régi jelentés faggyúját / úgy látszik, mégsem sikerült eléggé / letisztogatnunk, hiába forgattuk / annyit a szavakat.” (A régi jelentés), lehetőséget nyitnak afelé is, hogy ne csak e kötet, hanem az életmű egésze is olyan organikus egységként váljon láthatóvá, amelynek határain számos ajtó nyílik az egyes kötetek között, az imént idézett vers más korábbi szövegekkel, például A nyelvem helyénnel vagy az Elromlani milyennel is korrelálhat.
Maga a kötet három számmal is jelölt ciklusból áll (Mint egy vászonzsák, Marszüasz polifón, A régi jelentés), amelyeket két számozatlan, egy-egy verset tartalmazó szakasz ölel körül (Beljebb jutunk mégis, Mégsem egészen üres). E határkövek azonban a lezárás képzete helyett inkább egyfajta keret nélküli keret benyomását kelthetik. Egyrészt maguk is azon elemekből állnak össze, amelyek már az általuk határolt szövegtérben is egymásra torlódtak, másrészt az ismétlések sűrű szövedéke, esszenciális jellege miatt e keretet meghatározó szöveglemezeket mindig a kontextusok újrarétegző játéka veszi körül. Például a zárószakaszban, A felesleges partban a benni mottó antik kontextusa a Marszüasz polifón ciklusra, a hallgatás motívuma pedig A régi jelentésre utalhat. A második mottóban megidéződő Ghost ship egyrészt a Chris Burden-másolatokat, másrészt motívumaiban a Hart Crane-szonetteket idézheti, ugyanakkor mint kormányos nélküli hajó ismét a Benn-idézetre rétegződik rá. A nyitóvers pedig idézetszerűen Az egész szerkezet című verset, a bontókés motívumában pedig a nyúzás marszüaszi aktusát előlegezi, de a szavak forgatása is megjelenik e helyütt.
Az egyes ciklusok ezért, úgy tűnhet, mintha a keretek sűrített, ismétlődő és egymásra rétegzett motívumait, elemeit hosszabb, s talán bővebben kifejtett formában tárnák az olvasó elé. Az a fajta torlódás, egymásra gyűrődés, amely mind a Dísztelen, praktikust, mind A felesleges partot jellemezte, szövegszervező elemmé válik az egyes ciklusokon belül is.
Az első ciklus például jellemzően a Hart Crane-i, Chris Burden-i életmű, valamint a Könnyített változatok során egy meglehetősen rejtélyes én huzalaira feszül fel, azonban e tematikailag látszólag elkülönülő s heterogén mező, ahogy a keretekben, úgy a cikluson belül is mintha minduntalan egymásba folyna. Legjellemzőbb példája lehet ennek a kötetben egymás mellé kerülő két vers, a Hart Crane átveti magát a korláton, valamint a perfomanszművész Velvet Water című aktusát parafrazáló Chris Burden-másolat. Egyrészt a vers felütése is hasonlóságot mutat: „A víz fölé hajolok, de nincs másik / arc” (Hart Crane átveti magát a korláton) – „Óvatosan a tartály fölé hajolok, / de nem hunyom be a szemem.” (Chris Burden másolat [Velvet Water]), másrészt mintha az önfojtogató performansz átirata egyben a crane-i „önfelszámolás” folytatása lenne, s ezért akárha ez is egyfajta előadásként tételeződne; olyan aktusként, amelyben az én válik műalkotássá. S talán e tekintetben olvashatók a Krusovszky-versek performanszként is, hiszen a Könnyített változatokban hangsúlyosabban jelenlévő lírai én minduntalan beleszövi magát a Burden- és a Crane-versekbe, miáltal a két életművel rizómát alkot, valamint textusként önmaga is műalkotássá válik: „inkább azt hazudom hirtelen, / hogy műalkotás vagyok, / mégsem győz le a megértés. // Ebből az utánzásból már csak / a tagadás felé van kijárat.” (Chris Burden-másolat [Deadman]). Ezért tűnhet úgy, mintha ezen utánzások során Chris Burden, Hart Crane, valamint a lírai én egyazon szubjektum allofónjaivá válnának, s így a másolat nem jelentheti az azonos visszatérését. Hiszen ezt egyrészt már az idézett aktusok (performansz, öngyilkosság) médiumváltása kizárja, másrészt ezeket minduntalan átszövi egyfajta személyesség, továbbá a versekbe beszüremkednek egyéb (például József Attilától vagy Takács Zsuzsától származó) vendégszövegek, amelyek tovább rétegzik a ciklus polifóniáját.
Ez a sokhangúság jelenik meg a második ciklus címében és témájában is. A Marszüasz polifón sok helyen veti fel a hang kérdését, amelyet gyakran a fenyőfa, -léc, -deszka motívumával kapcsol össze. Például a szakasz első versében: „A fenyőfa ágára akasztott emberi bőr / már egészen kiszáradt, viszont, / ahogy többen állították, a legegyszerűbb, / furulyahangra is összerezdült”, „ezek a hangok odakint újra összeállnak, / míg idebent a sajátom végighasad, akár egy fenyőléc.” (Akár egy fenyőléc) Ugyanakkor a léckerítés motívuma mintha a szétválaszthatatlanság problematikájával is összekapcsolódna. „Egy léckerítés az erdőben, / a célja kiszámíthatatlan, / mit választ el, mitől és miért, / az egyik oldalán a katlan // felé megy ösvény, amíg a csúcs / felé indul a másikon, de / a kettő egy volt mielőtt ezt / valaki ide építette.” (A kettő egy volt) Ez az előző ciklussal összeolvasva az én sokhangúságának kérdését is beleszövi a szakaszba, hiszen a külső-belső ellentétpár lehetőségét iktatja ki, mintha a külső hang (ez lehet akár Burdené, Marszüaszé vagy Crane-é) is mindig a belsőn keresztül érkezne meg, „és még egy elnyújtott, távoli üvöltés, / aminek már kideríthetetlen a forrása, egyszerre / mind, szivárogni kezdtek lassan, odabentről.” (Kideríthetetlen forrása).
A hang kérdésével párhuzamosan a ciklusok közötti tematikus áthallások is kibontakoznak. Például a Chris Burden-másolat (Trans-Fixed) szövege a feszítés motívumában mintha a Marszüaszra, a kabát motívumában pedig a Crane-szonettekre utal, ezáltal átjárót nyit a ciklusok között, amit tovább árnyal az, hogy e hármas kereszteződésben, ha még oly finoman is, de feltűnni látszik egy Krisztus-ikonográfiai elem: „Vajon mit gondolnak majd / az elsőbálozó lányok, ha egy / utcasarkon megtalálnak / egy autóra felszögezve?”, „Átütött kézfejem gőzölgését / lesz-e bátorságuk kihasználni?” (Chris Burden-másolat [Trans-Fixed]). E kép nyilvánvalóan utal A kereszt barkácsolása című versre, amely Gerber Pál azonos című képével szintén a krisztusi motívumot citálja, s ezáltal újabb réteg torlódik rá az eddigi szöveglemezekre.
A Régi jelentés ciklus egy másik verse Lanczkor Gábor Hétsarkúkönyv című kötetét idézi meg: „Nem a hiányzó részre, amit / kimartak a hegy oldalából // és nem is a magára hagyott, / nagy, kékesszürke sziklaroncsra, // a területre, melyet többé / nem borít árnyék, visszanézhetsz.” (Nem a hiányzó). E nyomon elindulva a kötet újabb utalásrendszere bontakozhat ki, hiszen bár talán kevésbé nyílt formában, de már Az egész szerkezet is visszhangozta e kontextust. A vers első sorai („Nem volt olyan nézőpont, amiből az egész / szerkezetet be lehetett volna látni.” (Az egész szerkezet) ugyanis Lanczkor Hétsarkúkönyv című versének bizonyos soraira rímel. „Behajtod könyvedet. / Az asztalra letéve bárhogy / lesed, hét sarka látszik maximum, / hét sarka csak” (Hétsarkúkönyv). Ahogy a könyvnek sincs olyan pontja, ahonnan mind a nyolc sarka láthatóvá válna, és Anish Kapoor Marsyas című szobra/installációja sem látható át semmilyen szögből egészében, úgy A felesleges part szellemhajójának rakománya sem: „míg egy legénység / nélküli hajó halad át a horizonton, / mégsem egészen üres, de amit visz, az ebből a pontból / nem belátható” (A felesleges part).
S e szempontból talán a Krusovszky-kötet sem belátható, hiszen az óvatosan egymásra torlódó rétegek, valamint ezek összjátéka mintha maga is – bár látszólag jóval kisebb – egy Kapooréhoz hasonló monumentális alkotást hozna létre. Nincs olyan pontja, ahonnan az egész szerkezet átlátható lenne, bármely bejáratán át közelítjük is meg a szöveget, a belsejébe jutva ugyanúgy labirintusban találjuk magunkat, hiszen e rizomatikusan szerveződő kötet (és életmű) minden pontján számos szöveg fonódik egymásba. Amire mintha olykor ő maga is reflektálna: „Folyton részletekbe kényszerülsz, lépésről / lépésre aprózódsz el, hogy a legváratlanabb / torlódásban ismét kivehetetlen legyél.” (Idekintről nem).
S bár úgy tűnhet, hogy életlen pengével vagy egy tompa fadarabbal az egyes rétegek lefejthetők, a polifónia egyes szólamai külön is megszólaltathatók lennének, bőr mégis marad, ami talán arra utal, hogy a lényeg kizárólag s elsősorban nem a megszólaltatható részekben, hanem az elhallgatásban, a hallgatás bőrében van. „A lélek / zsírjából / egyre kevesebb, / ami még / rajtad van / lassan lepereg. // Nem állja / útját a / kemény szavaknak, / ahonnan / kinézel, / repedt az ablak. // Körbevesz / mégis a / hallgatás teste, / sértetlen / felület- / ével az este.” (Ornamens)
Krusovszky Dénes: A felesleges part, Magvető, Budapest, 2011.
