Se csont, se tej

Ami elsőként az olvasó figyelmébe ötlik Csobánka regényét olvasva, az – mint ezt egyik kritikusa, László Emese is megállapította – alighanem az erőteljesen lírai hangvételű szöveggöngyölítés. De milyen érdekességeket tartalmaz még a könyv?

Az egyes, többségében rövid fejezetek címei is ezt a líraiságot jelzik, nem utolsósorban azért is, mert nem narratív egységeket jelölnek; a címek általában nincsenek közvetlen kapcsolatban a szövegrészben leírtakkal. Így például a Rigli című egyoldalas szakasz enigmatikus bevezetője a következőképp hangzik: „Mert a férjek, ha mint felszín alá bújt vízinövények, olykor a fény felé törnek, nagy árat fizetnek érte.” (22.) A szöveg további része a test merevedéséről, férfi és a nő kapcsolódásáról szól; világossá válik, hogy a rigli egyszerűségében szokatlan képe ennek a reménytelen és szükségszerűen erőszakos kapcsolatnak a találó metaforájává lesz. Hasonló „vadhajtásokban”, fény felé törekvő képekben bővelkedik ez a könyv – márpedig ami fény felé tör, az maga érezhetően árnyékban és homályban rejtekezik.

Az említett líraiság feltehetően azzal is kapcsolatba hozható, hogy a regény narratív szerkezete nem túlságosan markáns – habár, ami itt mégis megtörténik vagy megtörténni látszik, sosem érdektelen –, és a folyondáros szöveg, úgy tűnik, leginkább egy állapot, illetve egy sajátos észlelési spektrum visszaadására törekszik. A hagyományos értelemben vett regény struktúrájának lebomlása a test elbeszéléseinek kudarcait, önfelszámolását, illetve az ezekhez kapcsolódó poétikai stratégiákat követi. A regény „szabadsága”, sőt talán „szabadossága” ellenére nagyon is erőteljes poétikai kontúrokkal rendelkezik: tudatosan, mégsem tolakodóan vet számot a testbe zárt létezés leírhatóságával. Ugyanakkor a libertinus szabadosság jegyében nem ismer nemi korlátokat; nemüket vesztik itt a gyakran felbukkanó faszok, csiklók, kurvák. Mindeközben Isten elveszíti androgünitását, hogy a világra jövetel kalandjában megpróbálja szeretni tanulni önmagát – nagyjából ez a regény nem is annyira titkos és erőteljesen platonikus (vesd össze a Lakoma vonatkozó mítoszával) teológiája (lásd szintén a 22. oldalt).

A pusztán a megszólalás, a leírás módjára fókuszáló szerzői törekvéssel szemben nem teljesen alaptalanul fogalmazódhat meg a gyanú, hogy belevész a test „örvényébe”: vagy üres hasonlatokba fordítja át a zsigereket, vagy ideologizálja/intellektualizálja a materialitást, vagy esetleg puszta ornamentikaként állítja a testet (illetve a szexust) a „lélek” történéseinek hátteréül. Csobánka érett ösztönösséggel kerüli el ezeket a csapdákat. Ugyanakkor a könyv úgy képes előtérbe helyezni az elbeszélés mikéntjét annak primer anyagával szemben, hogy ez mégsem eredményez túlzott önreflexivitást, túlgondoltságot; a szerző többnyire jól simítja bele a tételszerű mondat(tag)okat a hömpölygő egészbe. A szöveg sűrű, olykor talán fülledt, de alapvetően figyelemreméltóan egyenletes; a kortárs honi prózához képest erőteljesebben mondatcentrikus, ezzel együtt mégis sodró lendületű marad. Ez azért is jelentős teljesítmény, mert a nyelvi homogenitás megóv attól, hogy a sok „kurva” és „isten” tompítsa ezt a finomra élezett, alapvetően költői hangoltságú elbeszélést.

A líraiság érezhető a szereplők (feltehetően szándékos) elnagyoltságában, a motívumok behelyettesíthetőségében, a környező világ tárgyainak rekvizítum-jellegében is: a könyv lapjain járva többnyire a materiális és érzelmi nyomor kontinensein barangolunk. Ez a mozzanat kevéssé idegen a közelmúlt magyar prózai hagyományaitól, a kortársak közül például ez a motívum-szeméttelep valamelyest Szvoren Edinával is rokonítja Csobánkát. Érdemes azonban megjegyezni, hogy mindkét szerző ódzkodik attól, hogy öncélúan jelenítse meg a nyomor kellékeit, vagyis tartózkodnak attól, amit Bárány Tibor kritikus Szvoren kapcsán egy helyütt „szocio-nyomasztásnak” nevezett. Szerencsére Csobánkára is igaz, ami Szvoren Edinára: itt a megidézett környezet egyszerűen csak az, ami; a pislákoló kilátástalanság nem von köré ideológiai glóriát.

Nehéz megmondani, hogy „miről is szól” a regény. Alapvetően egy szerelmi történet tanúi vagyunk, ebből a történetből azonban, túlzás nélkül mondható, egy „családregény-töredék” bomlik ki. Martin és Marla több szemszögből, a nemi szerepekhez kötődő megszólalásokat variálóan elbeszélt történetéből családfragmentumok, szocialitás-víziók és egy lehetséges nagyregény árnyékának kontúrjai sejlenek föl; néhol érezhető, hogy a regény érett nyelve több epikai alapanyagra sóvárog. A már említett Szvoren mellett adódik Nádas Péter példája: Nádas prózája (legalábbis a két nagyregénye) sikeresen egyesíti a hatalmas elbeszélői/epikai ambíciót egy rendkívül kimódolt nyelv működtetésével. A Belém az ujját elsősorban a nyelvi megmunkáltsággal és sikerültséggel hívja fel magára a figyelmet; a kötet végét díszítő családfa félig-meddig ironikusan is értelmezhető: valójában nem családfát, hanem pókhálót látunk, amit rendbe szedni alighanem kilátástalan feladat. Ez a rögtönzött szereplőtaxonómia tehát egyrészt család- vagy nagyregénnyé (illetve annak töredékévé) avatja a szöveget, ám ugyanezzel a gesztussal destruálja is azt mint olyat. Persze világos: ami történik, elmondhatatlan. A személyek utólagos elhelyezése puszta konstrukció marad.

Akinek Csobánka Zsuzsa regényének címéről nem hitetlen Tamás története jut elsőként eszébe, annak bizonyára kevés oka van pironkodni. A könyv kétségtelenül többször és erősebb képekkel beszél a szexualitásról, semmint Krisztus urunk történetének ismert jelenetéről. A Tamásra vonatkozó asszociáció mégsem valószerűtlen, elvégre a szöveg egyik legfőbb motívuma, szinte már operatív fogalomként működő szava a „seb”. Sokszor és igen sokféle összefüggésben van szó sebekről; az ezzel kapcsolatos képzettársítások nem ritkán inspiratívak, folyamatosan serkentik azt az egyébként szerény epikai anyagot, amellyel a szöveg dolgozik. A seb felől írt, illetve sebesre írt próza erre vonatkozó, egyik tételszerű kijelentése az egész csobánkai prózavilág megértéséhez közelebb vihet: „Persze nem a seb fáj, hanem a látvány.” (15.) Kihívás ez az olvasónak: mit kezd egy látvánnyal, ami fáj, de ami mégsem az, amire valóban kíváncsi volna: a seb maga. A szöveg inkább csak utal erre a szürke zónára, arra a helyre, „ahol nincs fekete, fehér, se csont, se tej.” (144.)

És végezetül még valami. A Bartis Attila által jegyzett fülszöveg szerint: „Kevés dolog bosszant annyira olvasás közben, mint amikor egy regény minden mondatából érzem, hogy ezt nő írta. Vagy férfi.” Jelen könyv recenzensét kevés dolog bosszantja jobban a fülszöveg olvasása közben, mint az, ha érzi, hogy azt férfi írta. Vagy nő. Ha egy könyv elég jó, akkor azért nem kell neki efféle reklám, ha rossz, akkor azért. Mint annyi másnak, úgy ennek a – sok tekintetben hiánypótló – regénynek sem lett volna szüksége egy újabb, frázisokból építkező, paternalista ajánlóra.

Csobánka Zsuzsa: Belém az ujját, JAK-PRAE.HU, Budapest, 2011.