A Csobánka-lírával való ismerkedésem egy rendkívül erős verssel, az Érintőkkel indult. Az ismerkedés azóta folytatódott, de az első élmény meghatározó maradt. Éppen ezért nagy kíváncsisággal és komoly elvárásokkal vettem kézbe Csobánka Zsuzsa második, Hideg bűnök című kötetét, s már a címlapnál azon töprengtem: megismétlődik-e az Érintők olvasásakor érzett szövegöröm?
A fülszöveg arra mutat rá, amit a kortárs költészet számtalan alkotásában tapasztalhatunk: „az érzelmek, a test, az identitás, a férfi-női kapcsolatok kíméletlen élveboncolása” történik ebben a könyvben is. Azonban nemcsak a jól ismert témák újraismétlését olvassuk, hanem ennél jóval többet. Már a kötet hossza is sejteni engedi, hogy a gyűjtemény sokszínű lesz: a kortárs verseskötetekhez képest a Hideg bűnök terjedelmes válogatásnak számít a maga 234 oldalával. Ennyi verset nehéz egyhuzamban végigolvasni – de nem elsősorban a terjedelem, hanem a szövegek kérdésfelvető ereje, nyelvi megformáltsága, változatossága miatt is. Ám egy-egy szünet után újra a kezünkbe kívánkozik a könyv, és a legvégén is találunk revelatív hatású mondatokat. A hosszú kötet magában foglalja az önismétlés veszélyét is, ám egyik legnagyobb erénye az, hogy az utolsó betűig ébren tudja tartani olvasója figyelmét. A nagy terjedelem azonban nem jelent aránytalanságot, a kötetkompozíció ugyanis a Balassi-kódexhez hasonlóan háromszor harminchárom versből áll, elején és végén három bevezetőként és lezárásként is funkcionáló alkotással.
A ciklusokra osztás egyben különböző témák csoportosítását is jelenti. A kötet bemutatójáról szóló két beszámoló is kiemeli, hogy először transzcendens lírát olvashatunk, majd a férfi-női kapcsolatok válnak hangsúlyosabbá, az utolsó részt pedig a gyermekről szóló versek alkotják (Vécsei Rita Andrea: Bűncselekmény hiányában; Sárközi Éva: Sorozaton kívül). Rövid összefoglalásként valóban megállják a helyüket ezek a fogalmak, ám a ciklusok között tematikus szempontból sem húzható éles határvonal. Az első ciklusban is találhatunk a két nem viszonyát boncolgató költeményeket, ilyen például a Kékszakáll és a Judit, amelyek párversként is olvashatóak. A második rész verseiben is felsejlik a transzcendens távlat, ez a jelenség már a mottóban is tetten érhető: „Istenné tettem egy férfit”. A három ciklus valóban a fenti kulcsszavak köré szerveződik, ám a kötet egészét a motivikus összefonódások jellemzik inkább. Ezek a motívumok hol rejtettebben, hol nyomatékosabban épülnek bele a szövegekbe – s a hangsúlyokkal történő finom játéknak is köszönhető, hogy a kötet nem válik egysíkúvá.
A tematikus változatosság mellett a kötet komoly erénye a nyelvi sokszínűség. Mizser Attila írja a Bog című kötetről: „Csobánka erőssége a mondat és a verssor: a predikatív viszonyok átrendezésével, a hiátusok pontos adagolásával meglepő tartalmakat képes kifejezni” (Mizser Attila: Csomópontok. Műút, 2009/15, 80.). A Hideg bűnökben is olyan mondatokat olvasunk, amelyek megragadnak a fülünkben, s nem tartom kizártnak, hogy egyik-másik szállóigévé is válik majd az idő folyamán, ilyen például az egyik cikluscím is: „Szabad vagy, rettegj”, vagy a József Attila-verssel intertextuális viszonyba lépő Az a szép régi férfi (231.) mondatai. Csobánka Zsuzsától nem kapunk kacifántos körmondatokat, bonyolult költői képeket, nehezen kontextualizálható kijelentéseket, ehelyett az élőbeszédhez közelítő, annál mégis cizelláltabb, pontosabb megfogalmazásokkal találkozunk. „Ne rólam beszélj, vagy magadról, csak hozzám” (Passió, 38.). Ez a sor a Csobánka-mondat több jellegzetességét is felmutatja. A költő szinte egy patikamérleg pontosságával adagolja a szavakat, szótagokat, s ebből a precizitásból csak ritkán zökken ki egy-egy sor. Emellett a sűrítéstechnika példájaként is szolgál: néhány nagyon egyszerű szóval mond el valami fontosat ember és ember közötti kommunikáció lehetséges problémáiról és annak megoldásáról is – s talán ugyanannyit el is hallgat. A bővített, összetett vagy többszörösen összetett mondatok is jellemzőek, de az idézethez hasonlóan a lényeg gyakran a mondat végére kerül, mintegy csattanóként is funkcionálva. Ez a mondat nemcsak a Passió, hanem A vörösruhás nő című vers utolsó sora is, s ezen kívül a kötetben számos visszatérő szintagma vagy mondat található. Ez a jelenség arról is árulkodik, hogy zárt szövegtérben járunk, ahol néha csak második olvasásra vesszük észre az ismétlődéseket, hiszen ezek nem funkciótlanok, és kiválóan illeszkednek a megváltozott kontextusba is.
A mondat mint nyelvtani kategória azért is kiemelkedő fontosságú a kötetben, mert a második ciklus egyik versének „főszereplőjévé” válik. A Mostoha mondat (122.) megszemélyesítések sorával indul: különös módon az „életre elhelyezhetetlen mondatok” tulajdonságokat kapnak, s a beszélő, cselekvő mondatokon át végül eljutunk a jelbeszédig, amely a csönd világában élő ember kapcsolattartó eszköze: „lassan tiszta leszek, mint a jelbeszéd, / a siketek nyelve”. Ez a hasonlat elárulja a kötet egyik érdekes paradoxonát is: a csend mint szavak, zajok vagy hangok hiánya meghatározó motívum ugyan, de legalább ugyanennyire lényeges a párbeszédre való törekvés is. A megszólítások sokasága olvasható megannyi kitartó kísérletként a másik emberrel történő kapcsolatteremtésre, de a „te” nem válaszol. Időnként azonban nem az embertárssal, hanem az Istennel próbál dialógusba lépni a lírai én. A Senki sem alszik a gyermekkor karácsonyaira való várakozás emlékét idézi fel, amikor minden alkalommal „valahogy és mégis lekéstem az Istent”, így „[m]arad a vesszőfutás, a jöttödre várni” (119.). A várakozás azonban nem telik eseménytelenül, hiszen a versekben olyan Isten képe rajzolódik ki, amellyel lehetséges a kapcsolatteremtés. Istent lehet inteni, hogy „vigyázzon az övéire” (Karúszók, 153.), észre lehet venni a létezését a festett üvegablakon keresztül (Hiteles hely, gótika, 157.), lehet dadogó imát intézni hozzá (A szinkrontolmács, 163.). Ám ahogy az emberi, úgy az isteni te is az aposztrophé alakzatának segítségével képződik meg: „Megszólíthatatlan vagy, / ne ints, vissza se kérdezz […] De ha vagy, és én elhiszem, / hogy valakihez beszélek, / lenned kell, lennem nekem.” (Bábel, 208.) Isten és ember bonyolult viszonya rajzolódik ki e néhány sor alapján. Bár a keresztyén teológia szerint a kommunikáció elindítója Isten, itt a viszonyrendszer megfordul: az első te kimondásával válik Isten létezővé az egyén számára, ám a te kimondásához előzetesen hit is szükséges. Innentől kezdve viszont a kapcsolat kölcsönös lesz: „Olvass, Uram, hadd olvassalak.” Isten és ember ekképpen leírt viszonya analóg a befogadó és a vers kapcsolatával, hiszen a közhelynek tűnő, de nagyon is érvényes megállapítás szerint nemcsak a befogadó olvassa az alkotást, hanem ez fordítva is igaz. A Hideg bűnök versei is olvassák az olvasót, ezáltal saját magunk újraértésére késztetve bennünket.
„Szürkén hajlik át az ér a bőrön, / ki tudja, hányszor fut neki, / hogy ágait, gyűrűit megszámolja”. (Érintők, 220.) A kötet olvasási stratégiájára is jellemző a többszöri nekifutás, de ez nem válik vesszőfutássá, s a versek nem is engedik meg, hogy csupán átfussunk rajtuk, hiszen a művek feletti töprengés a befogadási folyamat fő állomása. Nemcsak azon gondolkodhatunk, mit olvastunk, hanem azon is, hogy nyelvileg hogyan képződtek meg a papíron lévő sorok, a kötet ugyanis azt teszi lehetővé, ami talán a legnagyobb szövegörömet idézheti elő: a nyelv szépségeire való rácsodálkozást.
Csobánka Zsuzsa: Hideg bűnök, Kalligram, Budapest, 2011.