A Kispál és a borz hajdani tagjai csak a feloszlást követően kezdtek el igazán kinyílni. A Velőrózsák és a Kiscsillag után most az örök fekete bárány, a zenekar jubileumi csomósodásaiból permanensen mellőzött Michael Zwecker The Poster Boy nevű formációjával nyúlkál a hazai underground finom blúza alá. Stúdió, lemez, boldogság.
Zwecker személye Kispál körökben tabu, akit nem nevezünk nevén – pedig szerintem Csülök után a banda második legeredetibb ütőse, csak hát ugye a Jancsó-klasszikus szerint „kivakarták a geciből”, ő pedig füttyögött. A Poster Boy Things We Had Time For című albumát nem nevezném Zwecker izolált teljesítményének – domináns hím amúgy se illik egy klubcsapatba, annak dacára sem, hogy a banda egy Poniklo Imre (amber smith) méretű kaliberrel is fel van szerelve.
Zweckernek a Kispál óta – szóval 2006, ha nem tévedek – nem sűrűn járt dobverő a kezében. A HS7 Németh Robija és Tonyo a The Moogból szoktatta vissza, nehogy végleg leforgácsolódjon a zenéről. Most azonban kezdő főnixként próbál újjászületni: ha megveregetjük a vállát, még porzik róla a hamu – pláne a dobsávokat elhallgatva. Az alapján meg nem mondanám, hogy igen, emberünk csépeli a bőrt – semmi karakteres trükkje nincs. Úgy fest, az egész csapatra érvényes ez. Nem túl merész anyagot adtak ki a kezükből, még ha koncepció van is mögötte – csak hát olyan, amilyen.
Mert. Egy love storyt a korong köré idomítani nem olyan nyaktörő mutatvány, és a „story”-t tegyük idézőjelbe, mivel bevallottan az érzelmi háttér tematikája a vezérmotívum, amire én egyből: „Na ne!” Random módon kiválasztok egy bármilyen albumot a Beatlestől vagy mástól a hatvanas évek első feléből, ami körülbelül mind ugyanerről szól, mégsem hívják konceptlemeznek, pusztán csak ennyi volt a mondanivalójuk. Ez viszont manapság – pláne értelmiségi körökben – nem árt, ha van, mert ez így csak amolyan instant tinisorozat-végfőcímzene. Igen, régóta vártam már arra a vegytiszta zenére, amit poénból Smallville-végfőcímnek hívhatok (ők meg „klasszikus angolszász rockzenének” – ám legyen).
A nyitó dal, a Pale Blue Eyes ennél tipikusabb már szándékoltan sem lehetne. Alacsony röppályás bölcsességek és nyál, mi pedig fejünkre igazítjuk a nyári kalapunkat és a könnyfátyol által tördelt naplemente fényében ballagunk tova.
Mégis találni kellemes fogást a zenéjükön. Ilyen az ambient bőrű hangzás és a teljesen lazulós atmoszféra, amire sajnos a lemez közepéig várni kell (bár nyolc tracknél ez nem annyira embertelen). Az It’s Over női vokálja és a soult pedzegető fúvósok hallatán levitáltam egy keveset, de a zenei csavarok ki is merülnek ennyivel. A Pavement grunge-os fejléce is a helyén van, de valahogy nem mernek vagy akarnak seggest ugrani a rockba. Ahhoz túlzottan mainstream dalokat írtak, de hát egy klubzenekar ennél legyen tökösebb. Gond nélkül tudnak úszni a stílusban, de csak vízből kitartott fejjel, mint a fürdősapka alá gyömöszölt, köszvényes öreglányok. Ha manapság ezt hívják undergroundnak, akkor inkább jöjjön a kilencvenes évek mindent ellepő punk-rock zuhataga. A Portland Head Light hangszerelése pont efelé billenne, de a refrén az valami előrecsomagolt borzalom, a torzított basszust és a viszonylag koszos kézzel vert dobot popos, Coldplay-s körömlakkal kenik le. Bár nyolcból három jó szám nem is rossz.
Mellettük szóljon, habár a Things We Had Time For faék egyszerűségű, ők mégsem a hazai piac precízen megkreált, tudatos szétfeszítését akarják vele elérni. Egy elsőlemezes csapatnál nem is ez kell. Ennek ellenére is olyanok, mint a Kiscsillag, de hülye szóval annál szabadidősebbek és (bár a Hamburgerkovácsot Kispiéktől nem hallgattam még végig) sokkal természetesebben mozognak a stúdióban, mint a Borz zacchangzású utódbandái. A Poster Boy a maga bágyadtságával is simán gördülékenyebb ezeknél. Semmi túltermelt tejsav. Zwecker végre felszabadultan füttyöghet.
The Poster Boy: Things We Had Time For, digitális lemez (ide kattintva letölthető), 2012.
