„Az irodalomhoz nem kis pofa kell” – ezzel a Kukorelly-idézettel nyitja 2010-es irodalomtörténetét Grendel Lajos, hozzátéve, hogy az irodalomtörténet-íráshoz talán még annál is nagyobb pofa kell. Az Alföld folyóirat márciusi számának tanulmányrovatát az irodalomtörténet-írás esélyeiről szóló disputa uralja.
A tanulmányok előtt persze a szokásos szépirodalmi blokkal indít a lap. Ezúttal Takács Zsuzsa, Villányi László, Csehy Zoltán, Filip Tamás és Szilágyi Ákos versei, Garaczi László A tizedik gén című, az idei DESZKA-n is előadott ironikus-humoros, a reprezentációt többször felnyitó drámájának első része, valamint Brenzovics Marianna prózája csábítja olvasásra az Alföldet kézbe vevő befogadót.
Az irodalmi szövegek interpretációinak egységes, valamilyen történeti rendbe való illeszthetősége izgalmas, továbbá a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András által szerkesztett A magyar irodalom történetei körül kibontakozott vita miatt releváns és időszerű kérdésnek tűnik. A kurrens szemlézendő anyag mellett érdemes lehet ezzel kapcsolatban fellapozni a Hitel néhány idekapcsolható esszéjét is, mivel a tanulmányok egy része reflektál is a – főként e periodika oldaláról érkező – honi irodalomtörténet-írás „nemzetietlen” voltára vonatkozó vádakra.
A novemberi Debreceni Irodalmi Napok szerkesztett szövegeinek sorát Kulcsár Szabó Ernő izgalmas kérdéseket felvető írása indítja, amely a leghosszabb is a tanulmánycsokorban. Szövegét irodalom és irodalomtörténet viszonyának, e viszony problematikusságának tisztázásával kezdi. Véleménye szerint nem zárható ki, hogy „mindaz, amit – ma még több-kevesebb narratív konzisztenciával – irodalomtörténetnek tekintünk, végül egymással legföljebb laterális rendben érintkező interpretációs aktusok materiális dokumentumaira hull majd szét.” Tanulmánya egyszersmind több hibát pontosan láttató kritika is A magyar irodalom történeteiről. Kulcsár Szabó szerint a három kötet (amely már címével is furcsa dilemma elé állítja befogadóját: milyen az a „történetet-nem-mondó” irodalomtörténet, amely „történeteket” mégiscsak tartalmaz?) erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy „maga mögött hagyja a történeti episztémé világát”.
Veres András a Kosztolányi-életmű kritikai kiadásainak tapasztalatai alapján igyekszik meggyőzni az olvasót e kiadások irodalomtörténethez való viszonyáról, kiemelve, hogy a hiedelmekkel ellentétben a „kritikai kiadás az irodalomtörténet-írás megvalósulásának egyik (talán a legkézzelfoghatóbb) lehetősége.”
A régiség irodalomtörténetének vizsgálati elveiről Kecskeméti Gábor értekezik. Írása a készülő új irodalomtörténeti kézikönyv első, a régi magyar irodalomtörténettel foglalkozó egységének koncepcionális alapelveit mutatja be, valamint reflektál az első kötetnek a másik kettőhöz való (nem feltétlenül problémamentes) viszonyára is.
S. Varga Pál a 19. század irodalmának történetét igyekszik láttatni 21. századi távlatban. Elemzésének alapja az assmanni kommunikatív és kulturális emlékezet kettőse. Mint kifejti, a 19. századi irodalom megszólíthatósága meglehetősen korlátozott, „és erről az irodalomtörténet-írás maga is tehet”, mert e század irodalmát szinte bebetonozta „a kommunikatív emlékezet által meghatározott viszonyok közé”, holott a 19. század ismerőssége ma már másodlagos, a tankönyvbeli értelmezések ismerőssége csupán. E másodlagos ismerősséggel szemben S. Varga szerint a cél annak az értelem-összefüggésnek a megértése, „amelybe a szöveg létrejöttekor illeszkedett.”
A magyar irodalomtörténet-írás koncepcióinak históriáját adja Margócsy István tanulmánya Toldy Ferenctől a legújabb irodalomtörténetekig. Írása meggyőző módon érvel az egy irodalomtörténeti narratíva problematikussága mellett, hiszen az csak egy „kizárólag ideológiailag megalapozott fikcióban képzelhető el.”
Dobos István reflexiói Szerb Antal irodalomtörténeti munkáihoz kapcsolódnak, végezetül Molnár Gábor Tamás egy Zrínyi-epigramma példáján keresztül mutatja meg, hogy Mit jelent a megértés történetisége.
A szemle rovatban Baranyák Csaba Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című kötetéről fogalmaz meg kissé elégedetlen hangú kritikát, elsősorban a szövegben uralkodó ellentmondásokra hivatkozva. Böndör Pál első regényét Dömötör Vilmos recenzeálja, Herczeg Ákos pedig Kulcsár-Szabó Zoltán Szabó Lőrincről szóló tanulmánykötetét veszi górcső alá, amely sokrétű lehetőségeket kínálva alakíthatja át a költőről kialakult képet. A lap zárásaként Smid Róbert „kontinentális körutazásra” invitálja az olvasót az Olay Csaba–Ullmann Tamás szerzőpáros könyvéről szóló recenziójában.
Alföld, 2012/03.
