XXVII.
Indi néni alattunk jósolt és pipázott,
kendője, aranypénz fülönfüggője,
ha nem borotválkozott, szakállka is volt,
apa emiatt sokat ugratta,
de szerettük, és húsvétkor meglocsoltuk.
XXVIII.
Anikóék a földszinten laktak,
apa félig-meddig ott nőtt föl,
ha olyan volt ebédre, amit nem szeretett,
Mama beadta hozzájuk,
és náluk jóízűen megette.
XXIX.
„Ispiricsi” falu végén folyott el a kanális,
Anikó a saját énekére táncolt,
fölkapdosta szoknyáját, és bugyi nem volt rajta,
mind a ketten fölhevültünk előadásától,
s nem emlékszem rá, hogy viszonoztam volna.
XXX.
És ugyanabban az épületben,
egy-két lépcsőházra a miénktől
egy ócska gitáron talán még
ott pengetett az aranytorkú énekes —
bort, bluest, békességet, Bill kapitány!
XXXI.
A kőbányai óvoda: melengető lombok,
színes kerti vonat, délutáni fény,
gyerekek, akikkel szeretek lenni,
de el se köszönök, amikor jönnek értem —
kiáltás, és mintha magamat is látnám messziről.
XXXII.
Palánk takarta udvarok, mint Kolozsváron,
locsolkodni mentünk Köli nénihez,
és a kölni-illatban, a csipketerítőn
játszhattam a talán amerikai,
nyolc még kisebbet szállító autóval.
XXXIII.
És volt tűzijáték, a töltésről néztük,
és talán közben áztattuk be Indi nénit,
sok minden volt, csak egy nem: idegesség,
minden otthonos, semmi idegenség,
legalábbis így él emlékeimben.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
