A Léna & Roselli Galéria ablaküvegén keresztül nézem Fürjesi Csaba Dilemma című képét. A festmény így, akarva vagy akaratlanul, üvegezett rámába kerül, ami szokatlan kortárs olajképeknél, az üveg csillogása távolít, és még titokzatosabbá, zártabbá teszi a látványt. Megfejtésre váró titkot őriz, de egyáltalán nem okoz dilemmát, bemenjek-e a kiállítóterembe, vagy sem.
Szerencsés választás, hogy ezt a munkát helyezték – úgymond – kirakatba, és ez szerepel a meghívón is. A szürkés hátteret megtöri a két monumentális (nő)alak. Kalapot viselnek, a háttérben színes fotelek, fehér abrosszal leterített asztal, mellette senki se ül, teríték sincs, vagy csak mi nem látjuk. A távolban két hátát mutató, kevésbé kidolgozott alak. A kies, szürke holdbéli tájban álló nő nadrágján – mintha fényvisszaverődés volna – a hullámzó alapszín köszön vissza, beleolvad a képbe, részévé válik. Nem tudom megfejteni a titkot, hol is járunk, talán a Hold túlsó oldalán, de kráterek sehol, és csészealjak sem röpködnek a képen, az alakok fehér tányért tartanak a kezükben. Nem piknik, nem állófogadás, nem utolsó vacsora, nem szegények konyhája vagy kutya vacsorája. Titokzatosság.
Belépek a kiállítóterembe. Színeket keresek, Fürjesi Csaba színeit. A Tengerparton találom magam. Oldalról fekete ruhás alak szalad be a képbe, csak kézfeje és égnek tartott arca színes. Dús, ősz haja beleolvad a fényhullámos szürke alapszínbe, talán a tenger tükröződik benne vagy az égbolt, az egybeolvadás ellenére is lüktet benne valami, mélyen. És mintha szél ellenébe futna. A kéz és fej hangsúlya kiált. Aztán eltűnnek az alakok, Edzőtáborba érkezünk. Csak szürkeség, álomszerű, sivár táj, a már ismerős vibrálóan hullámzó alapszín, kosárlabda oszlop áll magányosan, hatalmas árnyéka kísértetiesen a földre vetül. Nincs játékos, nincs labda, nincs dobás. Szárazedzés? Vége a játéknak vagy nem is volt? Neutronbomba pusztított? Továbblépek, és jön a Visszatérés, a lecsupaszított tájban két figura halad, háttal nekünk, hatalmas oszlop felé, ami akár földönkívüliek itt felejtett építménye is lehetne. Funkciója ismeretlen, de mégis ez az egyetlen fix pont a nagy szürkeségben, fény is csak onnan dereng. Honnan tértek vissza? Hol járunk most, és mennyi erejük van, hogy elérjék az oszlopot, ami akár a kozmoszból idetelepített trójai faló is lehetne, ami elnyelhet, vagy megsemmisíthet minden emberit?
Majd egyenesen a Mikrokozmoszba csöppenünk, vegyes technikával készült kép, hálón háló, és minuciózus grafikai munka, mozaikjaiból arcok, kezek állnak össze, nyitott tenyérrel intenek a kép közepén lebegő férfialak felé. Karja széttárt, lába összezárva, de mégsem a keresztre feszítésre asszociálok, inkább az ikaroszi repülésre, ami most talán szárnyak nélkül is megvalósulhat, a mítosz sötét jóslata nélkül. És látjuk a Genealógiát, alakjai egy sémára készültek, csak a fekete és fehér, valamint ezek szürke átmenetei különböztetik meg őket egymástól. Nincs fekete bárány, két csoport áll szembe egymással, de nem harciasan. Alakjuk, magasságuk egyforma, egy családot alkotnak, akkor is, ha egyik fekete, másik fehér, vagy szürke, néhol jelzésszerűen feltűnik, a fekete szín mögül kibújik a fényhullámos szürke alapozás. Ennyire egyformák lennénk, ugyanazokból az alapanyagokból? Testünk nagy része vízből áll, ez hullámzik itt át a testeken? Mimikri? Nem változtunk, fejlődtünk az idők folyamán, csak színt váltottunk? Nehezen szabadulunk a megválaszolatlan kérdésektől, és máris Tépelődés lesz úrrá rajtunk. A Genealógiából ismert, kissé görnyedt alak a monokróm, szürke kép középpontjában áll egymaga. Árnyéka beleolvad az alapszínbe, kicsit halványabb, mint a tükrözött figura, de lehetne akár fordítva is, a saját árnya, amitől nem szabadulhat.
Nehezen szakadok el a szinte álomszerű, néha szorongásos látványtól, többször végigjárom a képek útját, hangulatuk, titokzatosságuk fogva tart, újabb és újabb kérdéseket villant fel. Fürjesi Csaba ars poeticája cseng a fülembe: „Amikor alkotok, olyankor nincsenek határok, korlátok, múlt vagy jövő. Kalandozok a mélységekben és a magasságokban. Feltárom a rétegeket, a felszínre hozom az összefüggéseket, érdekel a belső világ, a titok. Ez egy alkotási kényszer. Csak így tudom megismerni a világot, az összefüggéseit, az embereket és egymás közötti viszonyukat. Alapvető szabadságérzetem van, nem feszélyez a megfelelni akarás. Bizonyos értelemben magányos vagyok az alkotás hosszú és szabad utazása közben.” Nem hagy nyugodni a titok. Tovább kalandoznék a mélységekben és magasságokban. Visszatérek rövidesen, és újból megnézem a kiállítást.
Fürjesi Csaba Szférák című kiállítása 2012. április 30-ig tekinthető meg Budapesten, a Léna & Roselli Galériában.
Kölüs Lajos írása a tárlatról.
