XLVIII.
Ám egyszer féltékeny voltam is rá,
amikor Olga néni úgy ítélte meg,
ő énekelte a legszebben, és nem én,
mindketten szédületes magasan,
azt, hogy „Ó ha cinke volnék…”
XLIX.
A harmadik őszön nem jött iskolába,
és a környékről is eltűnt. Bosszankodtam,
miért nem csöngettem elébb föl hozzájuk,
nézegettem csüggedten ablakuk felé,
úgy mondták, külföldre, talán Svédországba —
L.
De ez nem volt gátja, hogy ne keressem,
napra nap biciklivel, le-leszállva,
csengők melletti neveket böngészve,
gyakran átkelve egy szép nevű téren,
a főherceg falvának kapujában.
LI.
Egy panelház oldalára festett szónál
évek múltán is meg-megálltam, és néha
letérdeltem, hogy megcsókoljam a falat,
mert rá vonatkoztattam azt a fehér szót,
s benne fénylett az ő drága monogramja.
LII.
Mégis jóban lettünk azzal a fiúval,
akit nem sebeztem meg a kislapáttal —
tőle jött a hír, hogy nem is külföldön él,
egy osztályba járnak, s talán kicsit később,
hogy éppen azon a karácsonyfás téren.
LIII.
Lehetett-e bárkinek édesebb
Keserű-ér annál, mint énnekem?
Kicsi híd vezetett fölötte át,
s mintha furcsa, élénkzöld fémkorlát,
s a bárányos vértanú szép neve.
LIV.
A kertjükbe épphogy be lehetett látni
a hátul futó párhuzamos utcából
egy másik telken keresztül — de mintha két
húgát vettem csak volna ki, fára másztak,
s hallottam kiáltani egyikük nevét.
© Nyilas Atilla Richárd, 2012. Minden jog fenntartva
A sorozatot a Gamax Kft. támogatja.
