A vidéki tanítónő nem lép kétszer egy patakba. Flóra elkötelezetten, naiv lelkesedéssel, üres zsebekkel, és a Pesten tapasztalt protekció alapú érvényesülésből kiábrándultan érkezik, hogy a hajdani otthonát felidéző faluban kezdje meg pályáját. Bródy emlékezetes darabját Novák Eszter rendező vitte színre a Nemzeti Színházban.
1908, faluhelyen. Az eszményi tanítónő, Tóth Flóra a mértéktelen éhség-szomjúság, hatalmi fölényeskedés színterére lép, ahol a bölcs semmittevést kéjsóvárságból és ostobaságból generált összetűzések váltják.
Khell Zsolt díszlettervező szalmabálákkal, és faberakásokkal ragadja meg a falusi életképet. Ennek egységét bontja meg a színpad közepén elhelyezett, csomagmegőrzőt idéző fiókos vasszekrény, ami szöveg szerint sifonként funkcionál, valójában viszont a Hray Idát alakító, és a nagyvilági nő szerepét alaposan kiaknázó Radnay Csilla fuvolajátékkal tarkított üldögélésének ad helyet. A jelmeztervező, Zeke Edit munkáját hasonló összhang jellemzi. A falusi viselettől a korhűség keretein belül finoman üt csak el Flóra pesti öltözete. Kivételt Molnár Piroska első felvonásbéli szereplése képez, aki megjelenését tekintve is a mintegy száz évvel későbbi jövőből – lexikonból, szakácskönyvből – olvas fel, s csak Flóra számára látható. Ezzel is jelzi talán a korszak, társadalomszerkezet, a félfeudális állam közelgő letűnését.
A nagyasszony szerepkörét még be nem töltő Molnár Piroska kommentárjait a színpad fölé helyezett, szintén a néző oktatására hivatott hatalmas palatábla egészíti ki. Némelyik fogalommagyarázat túlságosan szájbarágósra sikerül, eltúlzott a duplafedelű értelmezés. Azonfelül a színpad kezdeti túlzsúfolása inkább a néző figyelmének elterelését, mintsem megragadását váltja ki. Az archaikus nyelvhasználat napjaink szókincsével vegyül, könnyedén felbillenő egyensúlyt teremtve a két korszak beszédstílusa között, s utat engedve a homonímiák adta nyelvi humor lehetőségeinek is.
Az első felvonásban szembetűnő eltéréseket mutat az előadás Bródy drámájához képest, a továbbiakban viszont Novák Eszter lemond a merész változtatásokról. Kísérlet-szagú a rendezés, az esetleges módosítások az eredeti szövegkönyv alárendeltjei. A darabhoz nem adnak hozzá, nem vesznek el belőle, úgy tűnik, a hosszú játékidő alatti figyelem folyamatos fenntartására irányulnak. Humorral, fényjátékokkal, a színpad többszörös átalakításával, a szereplők sokszor túlzott mozgatásával, és az élőzene beemelésével élénkebbé válik a csehovi jellegzetességekkel bíró darab, azonban a konfliktus felvezetéséhez és kibontásához ez kevésnek bizonyul.
A többi szereplővel szemben Flóra ellentmondásos jellemének megformálása még tapasztalt színésznő számára is okozna nehézséget. Szilágyi Csenge alakítása nem győz meg a tanítónőt övező egyöntetű csodálat kiváltásának hitelességéről. Magabiztossága több jelenetben is pökhendiségig torzul, önhittsége megbontja a darab koherenciáját, nem magyarázza az eseményeket, kapcsolatokat, hanem inkább ésszerűtlenné teszi azokat. A kritikus pillanatokban a fiatal színésznő inkább esetlennek, játékában bizonytalannak tűnik a színpadon. Megkérdőjelezhetetlen tökélyként válik dominánssá, akit hiába kísért meg a világi posványság testiséggel, anyagi javakkal, tekintéllyel, ő a „világtalanok vezetése” érdekében elutasítja mindezt.
A „falu bikája” – aki a felkonferálás szerint félelmet kelt, és maga után összetört szíveket hagy – mindössze egyetlen találkozásuk hatására kezes báránnyá szelídül. Ezért – az általános jellemzésével ellentétesen – szinte kivétel nélkül ellágyult hősszerelmes hitelesen formált szerepében látjuk őt. Hray Ida karaktere pedig sikeresen teljesíti a feladatot, hogy Nagy István (Nagy Zsolt) végzetes vonzerejét bizonyítsa. Idát rövid szereplése alatt még egy oldaláról mutatja meg Radnay Csilla, amikor megcsendíti az – egyébként a tanítóra is jellemző – elvágyódás önmagáért való, üresen hagyott szólamát.
A szerelmi szálak aspektusainak szerves részét alkotja az evés és az ivás. Nagy István helyett kivételesen a Hevér Gábor által megformált tanítóba szerelmes, esetlenül is bájos kántorlány (Mészáros Piroska) a férfi gyomrán keresztül hódít. Nagy István egyik legelismerőbb bókja Flóra felé az, hogy az udvarlás rövid ideje alatt szünetelteti az ivást. Flóra egocentrikusságán lyukat üt az alkoholizmus leküzdését szorgalmazó aggodalom, olyannyira, hogy búcsúmonológjában kizárólag erre hívja fel a figyelmet, holott a főúr (Blaskó Péter) közelgő halála nem rendíti meg.
A régmúlt és a közelmúlt századfordulóit egyaránt jellemző társadalmi, egyházi, politikai struktúra (ön)érdek képviseleti mechanizmusának párhuzamát sejtjük rendezői szándékként megelevenedni, egészen a harmadik felvonás kezdetéig. Ennek a változ(hat)atlanságnak tetőpontja lehetne az iskola – vagy inkább ítélőszék – ülésezése, amikor a helység vezetősége a tanítónő ítéletéhez kohol vádakat. A szolgálóbíró (Mátyássy Bence), és a káplán (Znamenák István) élvhajhászása motiválja az eltanácsolást, hiszen a tanítónő állása veszélyeztetése révén válik zsarolhatóvá. Novák Eszter a szituáció komikus oldalát domborítja ki, ezáltal állítja kontrasztba Flóra tehetetlenségét a felette ítélkező szolgálóbíró, illetve káplán képmutatásával, valamint idősebb Nagy István (Bodrogi Gyula) és a járásorvos (Makranczi Zalán) ostobaságával.
Döntéshozatal közben eszmei-ideológiai ellentéteket érintenek (konzervativizmus, szocializmus, feminizmus), ami a színpadon megidézi ugyan a csírájában elfojtott korszakos vitákat, ám a tételmondat így is elsikkad. „Nos, hát akkor az állam, az egyház, a társadalom szemforgató, otromba csaló, az állam, az egyház, a társadalom a testemet akarják.” A felvetett szellemi irányvonalakból, vallási meggyőződésből, társadalmi hovatartozásból adódó konfliktusokat később nem kiélezi, hanem elmossa a szerelmi kapcsolat túlhangsúlyozott kudarca, így a végkifejlet bosszantóan ok nélkülinek hat. Az előzmények jelentéktelenségben maradt momentumai – kicsinyes megaláztatások, a tősgyökeres falusiak és az újonnan érkezettek közötti kommunikációs csőd – mégis mozgásba lendülnek és megteremtik a kauzális viszonyokat. A részletekbe menő vizsgálat során ennek ellenére is számos mellékes, főleg a tanító motivációit fel nem táró logikai bökkenővel szembesülünk.
Az egy szóval jellemezhető karakterek tökéletes mellékszereplők, önálló mellékszálakat többnyire nem alakítanak, inkább a kulcsfigurák befolyásolásában és a vezérfonal kibontásában volna hatásuk, de a fölényeskedő Nagy-házaspáron kívül erre sem igen találunk példát. Ifjabb Nagy István és Tóth Flóra egyaránt makacs, következetlenségeik függetlenek a környezetüktől, önfejűségükből adódnak. Flóra pillanatnyi Erdélybe költözési szándéka sem a tanító leánykérésének köszönhető, hanem szerelmi csalódásának ingatag eredménye.
A végjátékhoz érve a népes szereplőgárda szinte kivétel nélkül fekete ruhát ölt az elsötétített, távolodó mozgószínpadon. Flóra a közönség felé fordulva, erős fényben áll, amíg búcsúmonológját mondja. Mindkét házassági ajánlatot maga mögött hagyva, emelt fővel, mégis vesztesként távozik. Ugyanakkor szimbólumértékű, hogy távol tartja a felvilágosult jövőt, a humanista értékrendet az elmaradott, korlátolt paraszti világtól. Eközben az időtlenség pecsétjeként havazni kezd, a néző ekkor a darab legemlékezetesebb jelenetének tanúja.
Amit minden kétséget kizáróan érezhetünk, az tömören így foglalható össze: a klasszikusan európai értékeknek elkönyvelt magatartásformák még/már nem érvényesíthetőek. Végül is minden ugyanolyan: Pesten, falun, mindenütt, mindenkor.
Bródy Sándor: A tanítónő, Nemzeti Színház, Budapest (2012. február 3.). Rendezte: Novák Eszter, Játsszák: Szilágyi Csenge e.h., Bodrogi Gyula, Nagy Zsolt, Molnár Piroska, Hevér Gábor, Szarvas József, Mészáros Piroska, Blaskó Péter, Znamenák István, Mátyássy Bence, Makranczi Zalán, Marton Róbert, Újvári Zoltán, Radnay Csilla, Wunderlich József e.h., Fritz Attila e.h., László Attila.
Fotók: Horváth Judit.
