A háromnapos rendezvénysorozat zárónapján egyetemi irodalmi körök mellett Kollár Árpád költészetével és a költő irodalomszervezői munkásságával, a Szkholion folyóirat legújabb számával és két József Attila Körös (JAK) fiatal szerzővel is jobban megismerkedhetett a debreceni közönség, az est zárórendezvényén pedig a régi JAK-osok, Borbély Szilárd és Térey János kerültek középpontba.
A Debreceni Költészeti Fesztivál utolsó napjának első programja 15 órától kezdődött a Kölcsey Központban. Ugyancsak izgalmas színfoltja volt a fesztiválnak ez az esemény, ugyanis az egyetemi irodalmi önképzőkörök mutatkoztak be. Megismerhette a publikum a DEIK és a LÉK Irodalmi Kör tevékenységét, a fiatal műhelytagokat. A kora délutáni rendezvényen a szerzők írásaikból olvastak fel.
A Debreceni Egyetemen működő fiatal irodalmi önképzőkörök bemutatkozása után Korpa Tamás Kollár Árpáddal, a zentai születésű, Szegeden élő, Sziveri-díjas költővel, a FISz elnökével beszélgetett elsősorban a szerző 2010-ben megjelent második, Nem Szarajevóban című kötetéről. A késő délután meglehetősen interaktívra sikeredett: Korpa Tamás nemcsak kérdezett, hanem maga is fölolvasott a ciklusból, s reflexiókat fogalmazott meg a beszélgetés során.
Első ízben a negyvennyolc verset magába foglaló kötet címadási körülményeire irányult a figyelem: kiderült ugyanis, hogy Kollár Árpád nem szeret címet adni. A kötet készültekor jellemzőek voltak a címátírások, s a költő ironikusan meg is jegyezte, hogy nem is ismeri szövegeinek címét. A fölolvasás a Szarajevóban nem című verssel indult, s Korpa a Szarajevó-motívumra tért rá, mely egyrészt imaginárius, képzelt tér, másrészt egy ridegen valóságos hely. Ridegen valóságos, mivel – ahogyan azt Kollár kifejti – történelmileg terhelt, valós események még borzongatóan eleven képeit hordozza magán. A költő éppen a terheltség miatt sokáig félt elmenni Szarajevóba. Különösen izgalmas tapasztalatokat szerzett azonban a városról; megbizonyosodhatott arról, hogy az életigenlően optimista a háború után is, sőt nemcsak él, lüktet, hanem sajátos „szexualitása” is van. Szarajevó mint város beszippantja az embert. Ennek a paradoxonnak a tapasztalata megjelenik a kötetben is. A tragikus közelmúltra való emlékezés és a feledés aktusának egymáshoz feszülése hozta létre a tagadószóval ellátott cikluscímet, melyre a költő a Szarajevóban nem verscímmel játszik rá.
Korpa a beszélgetés további részében a három ciklusba rendezett kötet utolsó versét olvasta föl, s annak hátborzongatóan higgadt jellegét emelte ki amellett, hogy a toposzok közti keresgélést, s a nyelvi sokféleséget is a szöveg sajátjának tartja. Majd felhívta a figyelmet a kötet verseinek arra az egzisztenciális tartalmára, mely egy teljes, mégis kiüresedett létállapotot képes tükrözni.
A folytatásban a térképek, térszeletek, leírások kötetbe illesztésének magyarázatára került sor. Ahogy hallhattuk, Kollár szinte perverz módon vonzódik az urbánus közeghez, a terekhez. Debrecent szétszedett városnak tartja, de számára éppen ez a „foghíjasság” válik izgalmassá.
Mivel a költő maga is egy „beteg”, szétszedett városban, Szabadkán nőtt fel, érthető a vonzalma a hasonló városképekhez − mindezt a város szétbomlásának folyamatát végigkísérő gyerekkori élményeivel magyarázza. A kötet külső megjelenéséről szólva Kollár elmesélte, az eredetileg nem tervezett illusztrációk amellett, hogy végül a kötet ékei lettek, jól illeszkednek az erőteljes vizualitású, sajátos kevert nyelvű szövegek világához.
A pusztulás, a hiány túlesztétizálásának kérdésével került előtérbe Czipor Adrienn kötetterve, ami egy penészzöld, sérült szabadkai térképet ábrázol, s a kötetbeli roncsolt tervrajzok is erre játszanak rá. A folytatásban szóba kerül a test narratívájának távlata is, melyet a szerző a gasztronómiával magyaráz, a testiséget az étkezés mint bekebelezés aspektusából közelíti meg. A haláltól való félelem költői színrevitele kapcsán a beszélgetők a szerző előző kötetére (Például a madzag, FISz, 2005), a halálfélelem fiktív, nem megélt jellegére is kitérnek.
Ezt követően a nyitó vers fölolvasása után a szó Kollár Árpádnak a FISz elnökeként betöltött irodalomszervezői szerepére terelődött, mindenekelőtt arra, hogy eredetileg nem vágyott erre a szerepre. Végül mégis így alakult, ő pedig vállalta a feladatot. Fontos folyamatnak tartja a tehetséggondozást, mert kiváló szerzők bontakozhatnak ki az írószervezet tevékenysége által. Attól, hogy sírunk, hogy vége az irodalomnak, még semmivel nem leszünk előrébb – vallja. Alternatív utakat kell keresni, s illeszkedni kell a megváltozott kontextushoz, ahol az író szava érezhetően egyre kevésbé számít. Az irodalmi díjak körüli botrányra vonatkozó megjegyzésében pedig egy egységes, átlátható rendszert látna időszerűnek. Hogy mit hoz a jövő, arra Kollár nem ad egyértelmű választ, bár megjegyezte, próbálja költő énje javára leküzdeni magában az irodalomszervezőt. A beszélgetés a Huba mondja című vers fölolvasásával zárult.
A fesztivál utolsó napjának második félideje 18 órától kezdődött a Bényi Árpád teremben, ahol a Debreceni Egyetemhez kötődő Szkholion művészeti és szakfolyóirat felolvasással egybekötött lapszámbemutatója következett. A szerkesztőségi tagok közül Bényei Péter, Jován Katalin, Balajthy Ágnes, Korpa Tamás és Áfra János Herczeg Ákos moderálása mellett beszélgettek a folyóirat eddigi és jelenlegi helyzetéről, jövőbeli törekvésekről.
A folyóirat kitűzött céljai közt szerepelt s szerepel jelenleg is, hogy egy olyan egyetemi orgánumot hívjanak életre hallgatók által és elsősorban a részükre a szerkesztők, mely amellett, hogy alapvetően Debrecenhez kötődik, mégis országos színvonalú. A rovathatárok kapcsán feltett kérdésre Bényei Péter felelős szerkesztő válaszolt, aki elmondta, tiszteli az elődök munkásságát, de nem igazán tudott mit kezdeni az orvosi metaforikára rájátszó rovatcímekkel. Végül a tanulmánynak is betudható írások a Boncasztalra kerültek, a kritikai, esszéjellegű írások pedig a Nagyvizit rovatban kaptak helyet.
A jelenlegi lapszám kapcsán a sokszínűségre és egyféle tematikai felszabadultságra terelődött a szó, ugyanis – mint látjuk – ragyogóan megfér a Szkholion jelenlegi számában a horror- és pornófilmek társadalmi összefüggéseit a filmes narráció elemzésének alávető tanulmány Mitchell Elfújta a szél című klasszikusával és például a londoni street art művész, Banksy munkájának interpretálásával. Ez a sokszínű struktúra egyébként szintén alapkoncepció a folyóiratnál, s az is, hogy olvasóbarát legyen, valamint olyan tartalmat szolgáltasson, mely minden bölcsészhallgatónak befogadható. Ilyenformán a lap igyekszik mellőzni a kifejezetten a zárt diszciplínákhoz kötődő, csak azok ismerőinek szóló írásokat.
Szóba került, hogy az elődökhöz képest funkcióváltás ment végbe az orgánumnál, s ez az olvasók felé tett előzékeny gesztusban érhető tetten. Lényeges a lapnál, hogy hallgatói szerkesztőgárdával kíván szakszerű maradni. A hallgatók első komolyabb írásai ezen a platformon látnak napvilágot, lényegi szegmens tehát a tehetséggondozás is. Bényei ehhez kapcsolódva hozzáfűzte, szívesen lát olyan írásokat, mely mögött nincs komoly szakmai tudás, mégis kreativitásról árulkodik, s arról, hogy írója képes írás közben gondolkodni.
Herczeg Ákos a továbbiakban a szerkesztői munkára terelte a szót. Jován Katalin, aki olvasószerkesztőként (Barna Péterrel együtt) jelen számtól dolgozik a Szkholionnál, elmondta, számára mindenekelőtt fontos a téma, s azt is kiemelte, hogy a szubjektivitást, az elfogultságot e tekintetben mellőzniük kell. Fontos tanulsággal szolgált, hogy ismerős hallgatótársakkal szemben is lényeges a szakmai objektivitásra törekvés.
Áfra János próbált tenni azért, hogy a folyóirat a tartalom mellett külső megjelenésében is szakszerű munkáról árulkodjon (ennek megvalósításában Süli-Zakar Szabolcsnak is szerepe volt), a vizualitást és az arculatot illetően elmondta, a külcsín egyfajta „mézesmadzag”, sajátos csáberő, amivel − kortárs képzőművészek jóvoltából − felhívják magukra a figyelmet.
A szépirodalmi rovatvezető, Korpa Tamás az irányelvek tekintetében mindenekelőtt Lapis Józsefnek, a lap korábbi szerkesztőjének tartozott hálával: elmondása szerint ugyanis korábban ő nyitott a kortárs irodalom egyetemen kívüli alkotói felé, s jelenleg ennek nyomdokain haladva, neki köszönhetően vált − a debreceni alkotók mellett − már pályán lévő, ismert szerzők művészete felé is nyitottá a Szkholion.
A szerkesztőségi tagok beszélgetése után, Herczeg Ákos moderálása mellett a József Attila Kör két meghívott költője, Nemes Z. Márió és Kele Fodor Ákos gondolataival és szövegeivel színesedett az este.
Már a beszélgetés elején előkerült a manapság nem csak e két szerző összefüggésében gyakran emlegetett test-problematika, mely Kele Fodornál inkább az emberhez kapcsolódik, Nemes Z. Máriónál pedig egy nemtelen, nem-emberi testhez. A test-tematika tágabb kortársi jelenlétére irányul a moderátor első kérdése: hogyan állnak manapság a fiatal írók, költők a testhez? Hogy miért is válhatott ez ilyen fontossá, Nemes Z. rövid hezitálás után három élményt emelt ki a mai költők kapcsán: a testiség, a személyiség és a képiség problematikáját. E három szorosan összetartozik, s kifejtette, hogy ezek nem témák, hanem a lírai én újraszituálásához, színreviteléhez szükséges eszközök. A lírai én folyton elemi fundamentumot keres maga újrateremtésére. A testiség bizonyos elemi szintet jelent, egyfajta játékteret, s csak ez képes visszaadni a vers lírai énjét. Ehhez kapcsolódva Kele Fodor emelte ki, hogy bizonyos testi folyamatok lelki folyamatokat idéznek elő. A test költői színrevitelével a testi események visszaadása örökké „kancsal” és „ficamos” marad.
Nemes Z. Márió a kérdésnél maradva tette hozzá, hogy első kötetében inkább a nyelv felől közelített a testhez. A nyelv bekapcsolódása a töredékességre tereli a szót, s a költő e tekintetben utalt arra, hogy nem szereti magát lekötözni, s nem úgy közelít a problémához, hogy „na, én most töredékeset írok” vagy „na, ezt most széttöröm”. Ha így tenne, ideológiát írna, nem verset.
Mi a vizuális költemény mint médium? − hangzott el az újabb témafelvetés. Kele Fodor szerint fontos, hogy a szöveg nem egy immateriális entitás, mindig van valamilyen hordozója. Probléma továbbá, hogy úgy közelítünk a vizuális költeményhez, hogy „húha, ez most vizuális, mit kezdjek vele?” Egy bizonyosfajta kettős látást kell kialakítani: egyszerre kell olvasunk és látunk is a költeményt, azaz egy időben szövegként és képként érdemes befogadunk. Végül a válaszkényszer szorításában a vizuális költeményeket inkább szövegként határozza meg, pontosabban „képdimenzióban metrizált szövegként”. A beszélgetés zárásaként a két szerző két-két szöveget olvasott fel.
A Költészeti Fesztivál utolsó, „Old Stars” elnevezésű programja előtt már nemigen lehetett ülőhelyet találni. Szólt mindez elsősorban az est illusztris vendégeinek: a magyar kortárs líra két meghatározó alakját, Borbély Szilárdot és Térey Jánost Lapis József kérdezte.
A József Attila Kör tiszteletbeli tagjaihoz intézett első kérdés a fiatal költőként megélt helyzetre reflektált, s arra, hogy a két szerző hogyan élte meg a pályakezdéssel egybefonódott JAK-os időket. Borbély Szilárd a kilencvenes évekre visszagondolva azzal nyitott, hogy fiatal költőnek lenni jó dolog volt, persze azt nem tudja, ma mi a helyzet. Térey János visszaemlékezésében a fiatal költő életét küzdelmesnek festette le, mégis arról mesélt, hogy nagyon szerette a kilencvenes éveket. Mindketten egyetértettek abban, hogy nagy megtiszteltetésnek tartották, hogy a JAK kiadta köteteiket.
A továbbiakban a moderátori kérdés azt firtatta, hogy volt-e valamilyen közösség, kör, amelybe fiatal költőként tartozhattak. Borbély Szilárd − az őt jól vagy akár látásból ismerők számára − azzal nem mondott egészen újat, hogy nem közösségi figura, bár elmondta, a Forradalmi Ifjúsági Napokhoz egykor csatlakozott. Térey számára a Kurzus Irodalmi Társaság volt meghatározó a pályakezdésében. A költészet iránti elkötelezettség, majd annak hivatássá válása a debreceni születésű költő számára a művészettörténet és építészet iránti fanatizmusából (és gyenge matekeredményekből) eredeztethető. Borbély Szilárd esetében az idők alatt összemosódott a kutató és a költő, s észrevétlenül lett teoretikusból művész.
Továbbgörgetve a költő-kutató problémakört Lapis Térey új esszékötetére helyezte a hangsúlyt, melyben a költő − tőle talán szokatlan − kutatói attitűdje mutatkozik meg. A Teremtés vagy sem című kötet kapcsán ismerte be, hogy egy esszégyűjteményben is csak szubjektív értekező lehet. Az, hogy olykor negatív egy-egy írás visszhangja, természetes, viszont az, hogy a Nemes Nagy Ágnesről szóló munkát bírálat érte, őt is meglepte.
A továbbiakban mindkét művészet társadalmi-közéleti oldalának provokatív (vagy annak ható) jellege került szóba. Indításul felidézték a Kemény István által írt Búcsúlevél című szövegre adott Magyar közöny című Térey-reakciót, melyhez a szerző hozzátette, nem érdekli a politika, de akkor úgy érezte, meg kellett szólalnia. Borbély Szilárd Az olaszliszkai című drámája kapcsán hangsúlyozta, művészi témaként, nem pedig közéleti eseményként tekintett az olaszliszkai gyilkosságra, amiről – miután az politikai üggyé nőtte ki magát – még problémásabbá vált az ettől független értelmezés. Az olaszliszkai című dráma és Térey Protokoll című verses regénye kapcsán Lapis azokra a kritikákra emlékeztetett, melyek az egyértelmű véleménynyilvánítás felelősségének elhárítását vetették a szerzők szemére. Erre reagálva Térey elmondta, nem érti, ha egy igazi protokollfőnök nem kényszerült politikai állásfoglalásra (ahogy az egy személyes találkozóból kiderült), miért ne maradhatna művészként politikailag elkötelezetlen ő is.
Az olaszliszkai, melynek egyes vélekedések szerint nincs végkövetkeztetése, Borbély Szilárd számára egyéni sorstragédiájával kapcsolódott össze. Mint megtudhattuk, a szülei halála körüli nyomozás sikertelensége, a bizonyítékok éltüntetése, a tárgyalás tapasztalatai, melyek a cigánysoron élők életébe való bepillantás felforgató élményét jelentették számára, nem választhatók egészében le a dráma atmoszférájáról. Kérdések merültek fel benne: miért nem tud ő erről az egészen más világról többet? Miért nincs olyan írás, amely a valóságról beszél? Az őszinte beszéd hiánya idegesítette a szerzőt.
Zárásként Borbély Szilárd a korai Mint. minden. alkalom című 1995-ös kötetéből olvasott föl, A fogmosás című versének elhangzása után pedig maga is ironikusan jegyezte meg, hogy ma már úgy érzi, Kukorellynek jobban állna ez a szöveg. Térey János felolvasása után végül a Debrecen-mítoszról vallottak a meghívottak. Térey Debrecen kapcsán elevenítette fel, hogy noha sok ostorozást kapott a Jeremiás avagy isten hidege című drámájáért, ám nem írna folyton Debrecenről, ha nem szeretné a várost. Debrecennek gazdag és hideg hagyománya van − hangzott el a sokatmondó kijelentés. A Debreceni Költészeti Fesztivál és a JAK Old Stars-est az A.B.F.R.A című Térey-szöveggel, illetve a Három kavics a sírra című Borbély-verssel zárult.
X. Debreceni Költészeti Fesztivál, Kölcsey Központ, Bényi Árpád Terem, 2012. április 13.
