Trendérzékeny underground

Mielőtt bármit is papírra vetnék, tartozom egy vallomással. A 2002-ben megjelent Untouchables album óta csupán fél szemmel követem a Korn zenei pályafutását és hullámzó teljesítményét. A tavalyi év decemberében megjelent The Path of Totality albumot mégis tűkön ülve vártam, hiszen már hónapokkal azelőtt szóltak a harangok: itt valami forradalmi készül!

Azt, hogy mennyire volt jó ötlet a klasszikus, könnyen azonosítható riffeket magas frekvenciájú zajokra cserélni, egyelőre nehéz megítélni. Tény, hogy az egyre populárisabb dubstep, vagy esetünkben brostep lassan behálózza a világot (bár gyökerei régebbre nyúlnak vissza), mégis úgy érzem, néhány év múlva a ma erre tomboló tizenévesek többsége már emlékezni sem fog rá. A Korn mindenesetre megkísérelte az alternatív nu-metal és a dubstep/brostep keresztezését, felkészülve az elismerő bólogatásokra és a heves támadásokra egyaránt. Úgy tűnik, mindkét jóslat bevált, és a két tábor között egyre nő a szakadék.

A mutáns műfajok varázsa, hogy bár ismeretlen zenei élményt nyújtanak, mégis mindenki felfedezi bennük a hozzá közel álló stílusjegyeket. A 38 perces korong tizenegy számot tartalmaz, a Special Edition-változat pedig további két zörejsűrítménnyel egészül ki. Majdnem minden nótában külön dubstep előadó vendégszerepel, többek között olyan nevek, mint Skrillex, Excision, a Noisia vagy Downlink. A számok között jelentős különbségeket ugyan nem fedeztem fel, ami vagy az én elektronikus zenében való járatlanságomnak tudható be, vagy műfaji „adottság” az a véges kiaknázhatóság, amely miatt nehéz kitűnni a repertoárból.

A Skrillex-szel közös Get Up! az a track, amit mégis kiemelnék a sorból. Jonathan Davis (énekes) épp abban a közegben marad, amit limitált, ám mégis szerethető hangterjedelme megenged. A refrén fülbemászó, dallamos, a zenei alap pedig kellően sötét és ütős ahhoz, hogy az ember egy rögtönzött rave party közepén érezze magát. Hasonlóan komplex a Narcissistic Cannibal is. Bár nyomokban sem tartalmazza a zenekar védjegyének számító basszustémákat, mégis órákig a fejemben tombolt ez a tétel. A Bleeding Outban feltűnik a jellegzetes, Davis által gyakran alkalmazott skót duda: azt persze nehéz eldönteni, hogy valóban hangszeres felvételről van-e szó, vagy ez inkább a széteffektelt utómunka eredménye. A többi szám valahogy elemekre nem bontható masszaként maradt meg bennem, néhol érdekes kiállásokkal, néhol találó refrénnel, de ettől sem többet, sem kevesebbet nem nyújtottak.

Egy biztos. Aki első hallásra nem fogékony erre a zenére, annak felesleges többször próbálkoznia. Mivel az ütemet a 140 bmp körüli basszus adja, ajánlott a minőségi fülhallgató használata, különben csak egy szétkompresszált, zörejekkel teli háttérzajt kapunk. Amennyiben a Korn ennél a vonalnál marad, szerencsésebb lenne kevesebb elektronika alkalmazásával Ray Luzier (dobos) és Fieldy (basszusgitáros) játékára is koncentrálniuk, mert ebből a projektből a hangszeres tudás igényét bizony teljesen kiiktatták.

Korn: The Path of Totality, Roadrunner, 2011.